Testamentum, II
| Kopott bundán, füstös kemencepadkán |
| kuporgok, mint kidőlt vadászeb, |
| kit minden álma sorra rászed, |
| s hagyja, futkosson rajt a patkány. |
|
| A szürke égdarab fejem felett, |
| a törtgerincü pesti háztetőkön! |
| Az utcán, lent, az ismeretlenek, |
| rossz sapkák, süvegek emberi főkön. |
|
| Egykor Isten arcát sejtettem ottan, |
| most rámvicsorog egy kaján majom: |
| az emberek, csapzottan és kopottan, |
| bolond makik, ugrálnak a havon. |
|
| Tél ez? Hej, az igazi tél be más volt! |
| Csak hideg van s bűzzel fűtött lakások. |
| A falon megpenészedett a szentkép, |
| az imazsámolyt már rég feltüzelték. |
|
| Nem is hiszem – valaha szívem is volt, |
| jártam lakodalomba, temetésre; |
| a postás szép leveleket hozott… |
| Egy lány nevem turistabotba véste. |
|
| Én voltam az utolsó trubadur: |
| toronyablak alatt hányszor daloltam! |
| Ha meghalok, Arnaut de Ventadour |
| ölel keblére – tán nem a pokolban! |
|
|
|