|
Benedek Marcellnak,
az erdei találkozás emlékére
| Az ősz latinkönyves tógásdiákja |
| már bevonult zordon kollégiumába, |
| de itt künt próbát tesz még az örök nyár. |
| Tarlók felett langyos szellő terelget |
| öröklétnek szánt magvakat. Közöttük |
| madárcsontvázként ődöng az ökörnyál. |
| Valahol rothad egy órjási gomba, |
| de hibbant cinke álmodik tavaszt, |
| s a feltámadás kürtje az iromba, |
| megjegyzett erdőn új csírát fakaszt. |
| Kis rézkígyó táncol az erdőszélen, |
| testébe télire napot raktároz, |
| hogy kellő fénnyel és kalóriával |
| fogjon a földalatti éjszakához. |
| A lódarázs ijesztő surrogással |
| dicsekedik, hogy mézet még talál, |
| de a lomb közt láthatatlan kaszával |
| vág rendet száz miniatűr halál. |
| Másodvirágzó szentlászlófüvek kék |
| csillaga egy-egy földreszállt darab |
| a tengerarcú augusztusi égből. |
| Csiklandozva a Nap izzó kezétől, |
| üzekednek az ördöglábú kecskék. |
|
| A pásztor bölcsen ül s botot farag, |
| rombuszt formál a nagy Hiány jeléből… |
| Az élet és halál keveredése |
| hol hitbe ringat, hol kétségbe dönt, |
| s minden jelre mohó figyelmezéssel |
| barangolok magamban idefönt. |
| Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének, |
| bottal jeleket rovok útamon, |
| s mint a kettétört életű egyének, |
| továbbélésem célját kutatom. |
| Az imént egy sápadt harangvirágban |
| megszólalt búsan réglátott apám – |
| mint Aeneas az alvilágban, |
| kapdosok most is árnyéka után… |
|
| Jönnek gonoszjáró napok. Kioltom |
| a tüzeket, elborítom szemem, |
| s maradék emberi mivoltom |
| katalepsziás álomba teszem. |
| Fatolvajok rémült takarodása |
| figyelmeztet: itt már minden hiába, |
| egy békés, bibliai tájra vágyom, |
|
|