Másodvirágzás

Benedek Marcellnak,
az erdei találkozás emlékére

 
Az ősz latinkönyves tógásdiákja
már bevonult zordon kollégiumába,
de itt künt próbát tesz még az örök nyár.
Tarlók felett langyos szellő terelget
öröklétnek szánt magvakat. Közöttük
madárcsontvázként ődöng az ökörnyál.
Valahol rothad egy órjási gomba,
de hibbant cinke álmodik tavaszt,
s a feltámadás kürtje az iromba,
megjegyzett erdőn új csírát fakaszt.
Kis rézkígyó táncol az erdőszélen,
testébe télire napot raktároz,
hogy kellő fénnyel és kalóriával
fogjon a földalatti éjszakához.
A lódarázs ijesztő surrogással
dicsekedik, hogy mézet még talál,
de a lomb közt láthatatlan kaszával
vág rendet száz miniatűr halál.
Másodvirágzó szentlászlófüvek kék
csillaga egy-egy földreszállt darab
a tengerarcú augusztusi égből.
Csiklandozva a Nap izzó kezétől,
üzekednek az ördöglábú kecskék.
A pásztor bölcsen ül s botot farag,
rombuszt formál a nagy Hiány jeléből…
Az élet és halál keveredése
hol hitbe ringat, hol kétségbe dönt,
s minden jelre mohó figyelmezéssel
barangolok magamban idefönt.
Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének,
bottal jeleket rovok útamon,
s mint a kettétört életű egyének,
továbbélésem célját kutatom.
Az imént egy sápadt harangvirágban
megszólalt búsan réglátott apám –
mint Aeneas az alvilágban,
kapdosok most is árnyéka után…
Jönnek gonoszjáró napok. Kioltom
a tüzeket, elborítom szemem,
s maradék emberi mivoltom
katalepsziás álomba teszem.
Fatolvajok rémült takarodása
figyelmeztet: itt már minden hiába,
egy békés, bibliai tájra vágyom,
Káldeába, Mezopotámiába.

Kolozsvár, 1946

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]