Maya a kígyóval

Bara Margit művésznőnek

 
Mikor a kígyót Mayának megmutattam,
pirospozsgás orcája holtra vált;
mintha a halált
látta volna abban a pillanatban.
Megtántorult s egyensúlyát veszítve
a gémeskút-kávára dűlt
s két meztelen karját hátrafeszítve
a Rémület szobrává merevült.
S e néhány másodperc alatt
olyan vad arcjátékú dráma
zajlott, oly félelmes balett,
hogy magam is tán félig holtra válva,
rémülettől s kéjtől fejemveszítve,
találgatám: vajon mi készül itten? –
Sárkány elé vetett szűz irtózása
nem lehetett nagyobb,
mint amikor fogát ajkába ásva
nézte a rettentő állatot,
a hüllőt, mely karomra tekeredve,
fulánkját öltve ördögin sziszegte,
hogy nem dőlt még el az ős küzdelem:
az emberrel egyforma gyorsasággal
sokasodnak a kígyók szüntelen;
tojásuk ott fehérlik lenn a kútban,
foguk prédára les az útban,
s füzesben bújkáló szerelmes szűznek
nyirkos testtel lábára tekerőznek…
Így aláztam meg világszép Mayát,
antik szépség újkori zálogát,
aki Diána-módra szűzen és kevélyen
hosszú tőrrel játszadozott a réten,
s barna haját szentséges fénykörül
íratlan versek rajzották körül.
Aztán kijózanulva és kihülve,
láttam, hogy csillapul s hogy ül le,
s mi elhagyá néhány perc-töredékre,
hogy zúdul vissza a vér a szívébe. –

1946

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]