Az ég játékai

Két hant között heverésztem hanyatt, akárcsak amazok a föld alatt. Néztem az eget egy sírban is éber, kékszemű pilóta szemével, vagy mint volt tengerész, ki holtan is hajóhozó látóhatárra kémlel. A kőrisfa hegyében szólt a csíz, egy tollhíjas vén varjú fáradt szárnnyal vitt ételt a fiának, fölötte egy csapat kóválygó gyurgyalag meg-megcsillant a napban, itták a fényt, emelkedének s hulltanak, örökkévalónak vélt pillanatban. És bámultam a zsenge lombokat, az égre tapadó sok zöld tenyérkét, melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték jó záporért a magasságokat. S egy pillanatra láttam odafent a bicskaszárnyú vércsét – jaj a cinkének, ha kifent, öldöklő karmai elérték… És mindenekfölött sokat néztem a felhő-zarándokokat; toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában bandukoltak, porosan és soványan, esőtváró, bús szemektől kutatva, míg Rómájukba nem érnek, a Napba. Hát még az éjszaka be szép lehet nyaratszaka! Szerelmes pásztorlány hitével álmélkodni a csillagokra, találgatván: tüzük mit érlel, s fohászkodni forrón, dadogva; várni a Hold kelését, nézni, hogy tündököl százezer égi szépség, s mindaddig bámészkodni föl, míg egy szédítő pillanatban azt nem érzem, hogy mindez már alattam, földöntúli csillaghalas tavakban, a mélyben zajlik és nem a magasban… Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam, mihelyt szemem az égre fordítottam! Hát még ha földrenézést abbahagyva, szemem felhőkön túli fényt kutatna! De mit láthatnak ezek itt a sírban, ha szemük odvában humusz s gyökér van –? 1946