Párizs kísért
Verses önéletrajz-töredék
| Most átadom magam a könnyezésnek, |
| én, ki eddig úgy ismertem magam, |
| hogy ura vagyok az emlékezésnek, |
| a szenvedésre inkább boldogan |
| tekintek vissza, s mágneses erővel |
| bánok a boldogságban telt idővel. |
|
| Multam hűvös fölégetője voltam, |
| s talán már holtomig az maradok; |
| lóra gondoltam, ha szamaragoltam, |
| jelenemtől a múlt elragadott, |
| s az életen úgy bukdácsoltam átal |
| emlékeim laboratóriumával… |
|
| Párizs kisért, az álombeli öt hét, |
| midőn, húszegynehány éves legény, |
| megéltem a Montparnasse minden üdvét, |
| és táncoltam a világ tetején. |
| Párizs enyém volt, s csupa otthonosság, |
| nem fájt a távol, s nem vártam a postát. |
|
| Esőköpenyemet félvállra vetve |
| ballagtam a Latin-negyeden át; |
| s míg kerestem jó Villon lábnyomát, |
| várva, hogy egy sarokból tán előlép – |
| árnya talán az árnyamat követte – |
| Az lett volna a boldogság, dicsőség! |
|
|
|