Lustra a Szamosparton

Hol vagytok, gyermekek? Elvitt a fergeteg, felkapott s megforgatott, aztán a földhöz csapott. A vízparti kövek még őrzik léptetek, s a vén szőlőskerti fák jó bicskáitok nyomát. Ó, hogy úszkáltatok, partról ugráltatok, s mint valami rianás, zengett víg ordítozás. Itt nyílt a szerelem a mentás réteken, hol a szűzies Hóját új házak ostromolják. Itt leskelődtetek, ha szép lány vetkezett, itt nyilallott a vétek édessége belétek. Itt révedeztetek „életi cél” felett, s készültetek hiába messzi Amerikába. Itt búcsúztattatok „utolsó szép napot”, mikor a nyár legyőzve, ríva omolt az őszbe, s a megfakult mezőn tücsök szólt elveszőn, s jelzék keserű párák a természet halálát. – Hol vagytok, gyermekek? A vad vérfergeteg elsodrá testecskétek, mint törékeny fecskéket. Napunk leáldozott, más nem is változott – messzi sírokban vacog meggyötört csontvázatok. 1945