Misztérium

Otthagytam a misztériumot,
s megindultam a hosszú folyosón.
A falról a régi képek integettek,
Róma, Párizs, széptornyú templomok;
kövükre könnyem hullott egykoron,
s közülük ma nem egy por és korom!
Láttam a Bargellót, a Fórumot,
mintának tartott sok pazar romot,
miket manapság Európa másol –
Ó, üzenet az egykor ép világból,
mit futtattál belém, mily áramot?
A valóság mit tartogathat annak,
kit emlékei így meg-megrohannak –?
És azalatt künt nőttön-nőtt a hó
– valóságra szépítő művészet –,
angyalszótól zengett a folyosó,
gyermekkori hitekből szép igézet.
Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant,
s mire a számig ért, meg is fagyott;
forrósodó emlékezésbe roggyant
lábbal róttam a kockás padlatot.
Flórenci csók zsibongott fel szívemben,
s szülőföldem, e föld emléke, onnan,
a messziségből látott állapotban,
ahogy akkor, pálmás-szigetű Délre-
vágyón emlékeztem erdélyi télre,
s a lelkifurdalás majdnem megölt:
cserbenhagytam a honi temetőt!
Szaggassatok, ezüst-angyali hangok
szavából zengő római harangok!
Hét domb között visszhangzó szavatok
valaha, ott, hazámért szaggatott.
Az utcát verte a hófergeteg,
s a Háromság-szobornál csak befordult
egy csengős-szánú esküvő-menet,
fátyolában a halvány kis menyasszony
mintha halálba vinnék, reszketett –
de vonulásuk oly valószínűtlen,
oly víg-farsangi volt a ködben,
hogy hirtelen kihűlő szerelemként
homályosult el minden messzi emlék,
s bennem a szeretet harangja kondult
e földért, ahol élnem kell ezentúl.

1945

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]