Misztérium
| Otthagytam a misztériumot, |
| s megindultam a hosszú folyosón. |
| A falról a régi képek integettek, |
| Róma, Párizs, széptornyú templomok; |
| kövükre könnyem hullott egykoron, |
| s közülük ma nem egy por és korom! |
| Láttam a Bargellót, a Fórumot, |
| mintának tartott sok pazar romot, |
| miket manapság Európa másol – |
| Ó, üzenet az egykor ép világból, |
| mit futtattál belém, mily áramot? |
| A valóság mit tartogathat annak, |
| kit emlékei így meg-megrohannak –? |
|
| És azalatt künt nőttön-nőtt a hó |
| – valóságra szépítő művészet –, |
| angyalszótól zengett a folyosó, |
| gyermekkori hitekből szép igézet. |
| Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant, |
| s mire a számig ért, meg is fagyott; |
| forrósodó emlékezésbe roggyant |
| lábbal róttam a kockás padlatot. |
| Flórenci csók zsibongott fel szívemben, |
| s szülőföldem, e föld emléke, onnan, |
| a messziségből látott állapotban, |
| ahogy akkor, pálmás-szigetű Délre- |
| vágyón emlékeztem erdélyi télre, |
| s a lelkifurdalás majdnem megölt: |
| cserbenhagytam a honi temetőt! |
|
| Szaggassatok, ezüst-angyali hangok |
| szavából zengő római harangok! |
| Hét domb között visszhangzó szavatok |
| valaha, ott, hazámért szaggatott. |
| Az utcát verte a hófergeteg, |
| s a Háromság-szobornál csak befordult |
| egy csengős-szánú esküvő-menet, |
| fátyolában a halvány kis menyasszony |
| mintha halálba vinnék, reszketett – |
| de vonulásuk oly valószínűtlen, |
| oly víg-farsangi volt a ködben, |
| hogy hirtelen kihűlő szerelemként |
| homályosult el minden messzi emlék, |
| s bennem a szeretet harangja kondult |
| e földért, ahol élnem kell ezentúl. |
|
|
|