|
Mikecs László és társai emlékének
| …A menet szép szerpentinen haladt, |
| villák között, pirosló fák alatt. |
| Hűvös hajnal volt, tán októberi, |
| mikor a kerteket friss dér veri. |
| Nagypajkosan vonult a kis csapat, |
| várt bennünket az erdő, a Szabad; |
| víg társaink, sudár turistanők, |
| zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt, |
| hátizsákjukban termosz, élelem, |
|
| S akkor egy furcsa útkeresztezésen |
| kiváltak hirtelen valami négyen |
| – szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –, |
| négy jó fiú, szemükben furcsa felhő. |
| Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza, |
| onnan meg nem tért még turista, |
| aki erre a dűlőútra tér el, |
| le kell számoljon földi életével! |
|
| De ők csak mentek, ajkukon mosolygás, |
| szemükben tán sírás előtti sajgás; |
| s én akkor ott lerogytam s térdenállva |
| kiáltám: ne menjetek a halálba! |
| De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak, |
| csak foltok voltak már, testetlen árnyak, |
| bakancsuk a kövön fel-felekhózott, |
| karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott, |
| hogy közülünk néhányan felzokogtak, |
| mert tudható volt, hogy ők már halottak.
|
|
| De már indultunk is fürgén tovább, |
| hívtak a víg turista trombiták, |
| volt, ki még sírt – de más már énekelt, |
| egy szőke nő útfélre állt s vizelt; |
| bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek |
| parittyájába gesztenyét szedett; |
| egy kék madárraj szállt az úton át, |
| célozva csőrrel távoli honát, |
| s én ácsorogtam ott idétlenül, |
| mohó élők közt nagyon egyedül, |
| mint kit minden mozgás, zaj szíven üt – |
|
| Mért is nem mentem arra el Velük? |
|
|
| Szegény oly hirtelen toppant közénk, |
| hogy szánkon megfagyott a szó; |
| nem kísértet volt, hanem ő maga, |
| szellemének sugárzó lényege, |
| s ehhez képest bennünk nem rémület, |
| de végtelen boldogság támadott. |
| Az a két bársonyos, fekete szem, |
| az a halvány, de mégis régi arc |
| – mert ezt láttuk belőle, semmi mást – |
| tökéletes, ép élőnek mutatta, |
| jobban, mintha egész teste szerint |
| és minden ízében tért volna vissza. |
| S mi versenyezve rohantuk meg Őt, |
| bizonygattuk, hogy egy percre se hittük, |
| mit a halálból visszaérkezők |
| oly egybehangzón állítottak, |
| s amért a húgom gyászba öltözött. |
| Tolakodón s neki utálatossan, |
| örömünket fékezni nem tudón, |
| igyekeztünk tüstént tudtára adni, |
| hogy mindvégig élőnek számítók, |
| s helyet hagytunk az élők jussa közt. |
| És ekkor én, belátván, hogy kevés, |
| mind semmiség e félszeg tüntetés, |
| a társaim közül vadul kitörtem |
| s eszeveszetten ráomoltam; |
| drága arcát a két kezembe fogva, |
| majdnem szerelmesen-illetlenül |
| kezdtem csókolni a szeme körül, |
| majd arca csontján lefelé haladva, |
| szám mosolygós szája sarkát kutatta, |
| míg észbekapva, hogy rokoni csók |
| köztünk – míg élt – el nem csattant soha, |
| túlzásomért kissé megszégyenülten |
| s magam valami méltóbb tettre szánva, |
| mely biblikus lényéhez jobban illő |
| s a helyzetnek is jobban megfelel: |
| térdrerogytam majdnem önkívületben |
| s hullámos lábfejét csókolni kezdtem, |
| a lábát, mely csak ama pillanatban, |
| alázkodó csókomra terme ottan, |
| a semmiből e vágy termelte ki… |
|
| …Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván, |
| hogy a testéből túl sokat adott; |
| jól éreztem magamon rosszalását, |
| amért alázkodásomnak tárgyat kínált. |
| Zokogás tört fel zaklatott szívemből, |
| s majdnem dühöngve kapdostam utána, |
| kiáltozván a visszhangos falaknak: |
| – Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!
|
|
|
|