Álom-rekviem

Mikecs László és társai emlékének

 

1

…A menet szép szerpentinen haladt,
villák között, pirosló fák alatt.
Hűvös hajnal volt, tán októberi,
mikor a kerteket friss dér veri.
Nagypajkosan vonult a kis csapat,
várt bennünket az erdő, a Szabad;
víg társaink, sudár turistanők,
zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt,
hátizsákjukban termosz, élelem,
szívükben szerelem.
S akkor egy furcsa útkeresztezésen
kiváltak hirtelen valami négyen
– szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –,
négy jó fiú, szemükben furcsa felhő.
Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza,
onnan meg nem tért még turista,
aki erre a dűlőútra tér el,
le kell számoljon földi életével!
De ők csak mentek, ajkukon mosolygás,
szemükben tán sírás előtti sajgás;
s én akkor ott lerogytam s térdenállva
kiáltám: ne menjetek a halálba!
De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak,
csak foltok voltak már, testetlen árnyak,
bakancsuk a kövön fel-felekhózott,
karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott,
hogy közülünk néhányan felzokogtak,
mert tudható volt, hogy ők már halottak.
De már indultunk is fürgén tovább,
hívtak a víg turista trombiták,
volt, ki még sírt – de más már énekelt,
egy szőke nő útfélre állt s vizelt;
bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek
parittyájába gesztenyét szedett;
egy kék madárraj szállt az úton át,
célozva csőrrel távoli honát,
s én ácsorogtam ott idétlenül,
mohó élők közt nagyon egyedül,
mint kit minden mozgás, zaj szíven üt –
Mért is nem mentem arra el Velük?
 

2

Szegény oly hirtelen toppant közénk,
hogy szánkon megfagyott a szó;
nem kísértet volt, hanem ő maga,
szellemének sugárzó lényege,
s ehhez képest bennünk nem rémület,
de végtelen boldogság támadott.
Az a két bársonyos, fekete szem,
az a halvány, de mégis régi arc
– mert ezt láttuk belőle, semmi mást –
tökéletes, ép élőnek mutatta,
jobban, mintha egész teste szerint
és minden ízében tért volna vissza.
S mi versenyezve rohantuk meg Őt,
bizonygattuk, hogy egy percre se hittük,
mit a halálból visszaérkezők
oly egybehangzón állítottak,
s amért a húgom gyászba öltözött.
Tolakodón s neki utálatossan,
örömünket fékezni nem tudón,
igyekeztünk tüstént tudtára adni,
hogy mindvégig élőnek számítók,
s helyet hagytunk az élők jussa közt.
És ekkor én, belátván, hogy kevés,
mind semmiség e félszeg tüntetés,
a társaim közül vadul kitörtem
s eszeveszetten ráomoltam;
drága arcát a két kezembe fogva,
majdnem szerelmesen-illetlenül
kezdtem csókolni a szeme körül,
majd arca csontján lefelé haladva,
szám mosolygós szája sarkát kutatta,
míg észbekapva, hogy rokoni csók
köztünk – míg élt – el nem csattant soha,
túlzásomért kissé megszégyenülten
s magam valami méltóbb tettre szánva,
mely biblikus lényéhez jobban illő
s a helyzetnek is jobban megfelel:
térdrerogytam majdnem önkívületben
s hullámos lábfejét csókolni kezdtem,
a lábát, mely csak ama pillanatban,
alázkodó csókomra terme ottan,
a semmiből e vágy termelte ki…
…Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván,
hogy a testéből túl sokat adott;
jól éreztem magamon rosszalását,
amért alázkodásomnak tárgyat kínált.
Zokogás tört fel zaklatott szívemből,
s majdnem dühöngve kapdostam utána,
kiáltozván a visszhangos falaknak:
– Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!

1945

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]