Eltűnt barátaim után
Asztalomon elhullt, keserű szirmok, |
bár Ti nekem talán már sosem írtok, |
álom-választ remélve üzenem: |
mért kellett nekem itt épen maradnom, |
amikor Ti, szerettem jó fiúk, |
már elindultatok a nagy uton, |
vagy rom-hazátoktól iszonyú távol, |
épp most küzdtök az idegen halállal… |
|
Mennyi vágy, mennyi terves fiatalság |
bölcs Isten élte tán újra a Kezdet |
figyelte az alkotást és a kedvet, |
élvezte, a vér mint hevít, |
s tartogatott kérdésnek, feleletnek – |
Szeretnélek folytatni Titeket, |
hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás, |
mely szörnyen gazdagítja létemet, |
és súlya sokszor szinte mázsás. |
|
Szerepét elhivő színésznek |
hitével érzem most is: létetek |
bennem gomolyog, s akik belenéznek |
őrült szemembe – ott Rátok találnak! |
Nagy dolga lesz veletek a halálnak: |
amíg én élek, meg nem ölhet, |
emléketek erős, hogy szinte fölvet! |
|
|
|