Korai búcsuztató

Szörnyű álomból riadtam 1944. december 13-án éjjel: anyámat temették, aki akkor még élt, csak hónapok óta nem volt hírem róla, s a legborzalmasabb gondolatok foglalkoztattak sorsával kapcsolatban, a messzeségből. A verset sohasem mutattam meg neki – hál’istennek tizennyolc évvel élte túl. Most már csak a sírjára tehetem le.

…Most jövök a legnagyobb temetésről,

mely a földön csak végbemehetett:

Anyámat tették a gödörbe

a halottasházi szakemberek.

Csupa szégyen vagyok,

s kínoznak szörnyű indulatok,

amiért ez a gyalázatosság

fejemre rászakadhatott:

hogy nem vigyáztam kellőképp anyámra,

s távolból néztem, tehetetlenül,

hogy a halál, a poklok szállítója,

mint bánik el vele kegyetlenül.

S hagytam, hadd vegyék át a testét

a halál földi hivatalnokai,

vetkőztessék és öltöztessék,

s koporsóját örökre beszegezzék.

És hagytam én, a háládatlan árva,

hogy elszállítsák targoncájukon,

mint valami nyersanyagot –

a temetői gyárba.

Lelkem csupa undorodás és kétségbeesés.

Vigasztalásomra míly kevés,

hogy jól tudom: nem, nem hiába

történt velem a földkerekség legnagyobb tragédiája,

mert a sorsnak valami furcsa terve lehet azzal,

aki anyját kell sirassa mostmár szakadatlan!

Az sem vigasztal – bár akkor vigasztalt,

hogy a szertartás tele volt malaszttal,

s a nép szépszámmal felvonult,

a sírba koldusok s nagyurak könnye hullt,

akikkel jót tett valaha szegény megboldogult,

vagy akiktől valamit ő kapott –

s hogy az egész világ tudhatta aznap,

reám milyen új bánatok szakadtak.

Ott volt a Baár-Madas minden virága,

eljött minden ő-ültette palánta,

tarka seregben, mint sűrű madárraj,

jöttek a saxifrágák és a nárciszok,

májusi kertek ifjuság-szagával;

és jöttek sűrűn a lobéliák,

éjkéken, tán mint Thanatos szeme,

mint egy ennél szebb s jobb világ üzenete –

s míg a koporsón döngött a fagyott

fekete föld, a levegőben rejtett zongorákból

megzendültek jólismert dallamok,

a Für Elise második szaka,

melyben a nappal elköszön és jő az éjszaka,

de Chopin és Schubert is versenyzett ezen

a rögtönzött rekviemen,

s a világ minden hírhedett zenésze

eljött, hogy szebb legyen Anyám végtisztessége.

Engem mindez már nem vigasztal:

Anyámnak ágya síri padmaly,

s az életben sosem látom viszont,

hacsak úgy nem, hogy sírjából kiront,

oszló testével és őrült hajával,

hogy leszámoljon hálátlan fiával,

a hitvánnyal, ki meglapulva, álnok

módon engedte át őt a halálnak!

Anyám, anyám, te legnagyobb szó,

te, legnagyobb arányu tett!

Hogy is állíthattál magadnak

ilyen silány emlékművet?

Én emlékműnek sem vagyok jó.

Mert elherdáltam minden istenadta

talentumom s éltemben – (ahelyett,

hogy mindent ama pillanatra

gyüjtöttem volna, amelyben Neked

legfőbb szükséged lett volna fiadra)

hajszoltam illanó szerelmeket.

Találkozást Veled most hol keressek,

hol s merre jársz, miféle csillagon?

Utánad micsoda létrát eresszek,

hol induljak meg, micsoda nyomon,

hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?

Utánad-ment gondolatomra szállj rá,

hiszen oly könnyű vagy – s repülj haza!

A háládatlanság szent csókja vár rád,

s a Házsongárd kipróbált humusza,

ott aludhatnád az igazak álmát!

Kolozsvár, 1944. december 13.