Haláltánc, 1944

Halottak napja a házsongárdi temetőben Emberek! emberek! Mért nyüzsögtök úgy a temetőben? Nem féltek, hogy azalatt kihúzzák alólatok városotokat! Szép, szép a temető, jó a friss levegő, s csudálatosképp a halálnak kertjében nincs egy csepp halálszag. Sőt: itt lehet még csak elfeledni Őt, s azt is, hogy rút, gonosz. Katalinrózsa, illatozz! A szél körhintája forog, piros levelet toboroz, magasba ránt, megpörget s visszahoz. S olyan nagy a jövés-menés, a suttogás, a trécselés, mint a Nagy-piacon, Róza-napon. * Azt hiszed, ezek egytől egyig élők? Próbálj csak szóbaállni vélök: a fele álruhás halott. Nézd például amott azt az üvegszemű alakot! S ha szól a kápolna harangja, az embernek marad-e rangja? Nem minden egyformán halott? Nem olvad rögtön egybe jellem, faj, öltözet és származás? Az élet száz ármánya ellen a halál az egyetlen kibuvás… Szól a harang, húzza a temetőőr, abbahagyja s kezdi elölről, s mintha nem volna kezében kötél. Úgy rángatózik, mint a néger, ha küzd bűvös tánc erejével, s a földre néz, mert körülnézni szégyell, mert az élőkre tekinteni fél.   [Nocturno] A Házsongárd hideg holdfényben ázik, s hol százesztendős, dúsmohájú posztján felüti fejét a négy kőoroszlán: három halál ott ropja, ott bokázik. (Lánc, lánc, eszterlánc, legszebb tánc a haláltánc.) Ébred a szabadelvű gróf is, a jeltelen nagy kőszál záloga, reformálmok csalatkozott fia, hogy számonkérje álma megcsalóit. (Most üti az éjfelet, vedd elő vén tetemed.) Kidalolatlan bánattal szívében zökkenti sírját Salamon cigány, kikel likas csákóval a fejében, s rázendít ő is szaporán. (Hull az élet hímpora, járjad te is, cimbora.) S akinek csontja ott lóg már a martba s a sírköve is horpadt házküszöb, elődöcög ősz dédapám, a varga, s lábszárát verve a markába köp. (Éljen, aki meg nem holt, járd a kutyakopogót!) S így rendre mind, kik odalent a postát várták, vagy egy kiadós szüretet, jön az ős-nép, a Hidelve, a Hóstát, hogy üljön víg éjféli ünnepet. (Ereszd el a hajamat, mert a kezedben marad!) * Kellett nekem ide kijönnöm éjjel? Még nem enyém ez a birodalom, s ne is legyen, ilyen fiatalon – bár szép a tánc, és még szebb a zenéje: Az boldog, akinek senkije sincsen, ki egy életen át hiába rúgkapált nyitatlan kilincsen. Az boldog, akinek apja, anyja nem volt, kit egy életen át sújtolt az árvaság s hontalan csatangolt. Az boldog, aki még szerelmet sem ismert, ki egy életen át várta a várva-várt nyilazó kis istent. Az boldog, akinek nemzete sem volt, ki egy életen át játékos renegát módjára bitangolt. Az boldog, akinek Istene sem volt, ki egy életen át hitet, szép babonát nem fogant, nem ápolt. Az boldog, akinek még neve sem volt, kit egy életen át úgy hordott a világ, mint aki itt sem volt… * Rozsdás sarkantyú peng, dob szól, csillan a násfa, s én boldogan vetem magam e csábító, nekem való, mindent feloldó kollektivitásba.