Tragikus ősz
| Az ég jajong, a nagy utak zokognak, |
| madarak mennek, csillagok zuhognak. |
|
| Te is elmész, szép álom, ritka kócsag, |
| hogy reménységem mécsesét eloltsad! |
|
| Az én szárnyamat sűrű-sűrű lép: |
| vértől sötét erdélyi sár tapasztja, |
| s szívemet egyre édesebb keserűség: |
| az árvák bús önérzete dagasztja. |
|
| S kietlen idején a búcsúzásnak |
| mégsem vagyok végképp boldogtalan: |
| oda vevém be kísértő magam, |
| ahol megbánós álmaid csíráznak. |
|
| Akik elmentek, most már messzejárnak, |
| tán messzebb, mint Marcus Aurélius. |
|
| S ránk jön az apokaliptikus ősz, |
| kóbor kutyák, ragályok, varjúszárnyak, |
| hadifoglyok, hullák és menekültek – |
| bűnhődése sok-sok szomorú bűnnek, |
| s mindez oly végzetes, oly ismerős! |
|
|
|