Éva és Ádám

Éjfélkor ott találtam Évát a klinikák során; sárkányölő Szentgyörgy terén át ügetett szaporán. S látván fonnyadt, zilált alakját, szívenütött a női sors: csupa kés, csupa kés, csupa vér s szenvedés – Hozzáosontam s kipróbált barát módján fogtam meg derekát: – Éva, Éva, elvágtatnak az évek! Már harmincas vének vagyunk! maholnap félretesznek, kicserélnek, s a földön még semmi nyomunk! Ámbár én a nevem – diák-szerencse – felfirkáltam a Kollégium falára, hogy létemet az időnek jelentse s még a jövő század is ott találja; de maga gondoskodott-e idejekorán hasonló-fokú önörökítésről –? – Nekem, két kölyköm van csupán! (– Persze, persze: „a férfi ír, a nő szül” – idéztem Rilkét következtetésül, – álmomban az öl-t ír-rá változtatám!) Eközben megrohant egy kamasz-emlék, tán egy rejtett androgyn motívum, amikoris a nővé-válás vágya úrhodott el a szenvedő fiún, aki voltam: vágyak le-letepertek, bűnösnek mondott gerjedelmek látogattak naponta – főleg lefekvés után. Éva akkor ott labdázott a kertben vagy a Kollégium udvarán, sudártestű, ficánkoló leány, ki a kamaszodást vígan kiheverte. Érette nyújtotta meg életét a vén ősz, érette rohant időnapelőtt a városba a tavasz, sápadt diákok hegedűje neki zengett, szilenciumi sóhajtások neki üzentek. S ki voltam én? zavart, szennyes kamasz, velőmben a halál sava kerengett. Csudáltam keble titkos halmait, kívántam repdeső haját, illatos lány-ruháját, irigységgel kutattam álmait s szinte vallásosan vágytam a Tisztaságát. Rajtam égett a kor kamaszi piszka, gerincemet nyilallások kínozták; Ő teljes volt, érett s angyali tiszta, a boldog élet hullámai mosták… Zsongott az emlék, s épp azon tűnődtem, hogy mint is mondhatnám el Neki a dolgot – amikor ő megszólalt összetörten: – Könnyű magának, úrfika! Maga csak jön-megy s írkál hatra-vakra, finom papírra vagy kopott falakra – magának a világ Árkádia! Én nő vagyok, nyomtalan pária. Ó, hogy szerettem volna férfi lenni! Sötét éjjel egyedül jönni-menni, idegen városokban kóborolni, dolgokról férfi-módra szólni, a mulandósággal kitolni – egyszóval olyan, mint maga! Mert jaj, a nők sorsa nehéz, csupa kés, csupa kés, csupa vér s szenvedés!… Szemében büntető villámlás, csupa irigység, szemrehányás. Ölelésemből ridegen kilépett, egy vaskapun bement, hátra se nézett, s aztán már nem is hallottam mást, csak egy rettenetes sikoltást. 1944