Egy nimfához
| Víz gyermeke, tavak, habok leánya, |
| kivel a Tenger a Szamosnak izent, |
| a nád közül gondolsz-e cimborádra, |
| ki könyvek közt bóbiskol idebent? |
| Idézel-é a szeptemberi nyárban, |
| e nyárban, mely túlélte önmagát, |
| és az ostromlott vén, szomoru várban |
| csodát teremtett, utolsó csodát? |
|
| Tudom, szeretsz lubickolni mezítlen. |
| Nem félsz: egy borzas testü víziisten |
| abbahagyja kétezeréves álmát, |
| horkan: „elég a katalepsziából!” – |
| s iszonyu energiáktól hevülten |
| harapja meg kis kebled rózsa-halmát, |
| majd felragad s pár otromba szökéssel |
| édes terhével vad szigetre lábol? |
|
| (Még hagyján volna, s én lelkem-vesztetlen |
| sóhajtanám: utóvégre egy isten! |
| Hisz oly könnyen lehetett volna más, |
| egy köznapi halandó, érdemetlen, |
| Wilhelm, Juon, Vladimir vagy Lukács… |
| Ez lett volna rettentő árulás!) |
|
Kolozsvár, 1944. szeptember |
|
|