A fehér kancsó
| Ti koldusok és árokszéli szentek, |
| szegény fiúk, kik vágóhídra mentek, |
| tudom, tudom, rettentőn irigyeltek! |
|
| Szerzetesek s megkeserült zsiványok, |
| nagybajszú, mérges, vén vándorcigányok, |
| volt-é ehhez hasonlatos csodátok? |
|
| Ott ültem rongyosan, kitagadottan, |
| árokszélen, aranyló alkonyatban, |
| mindenkitől, mindentől elhagyottan |
|
| amaz örökös nagy várakozásban, |
| mely az embert bús kamaszkori lázban |
| éri utól, de vénember korában |
|
| is egyre tart, s elkíséri a sírba – |
| mikor felettem az égalji pírban, |
| féltesttel a gomolygó égre írva, |
|
| csudálatos leányalak jelent meg, |
| feje körül oly fényes, mint a szentek, |
| s fenséges arca, ím, reámderengett. |
|
| És engem rá oly szomjúság lepett el, |
| és testem tőle úgy melegedett el: |
| meg tudtam volna ölni szerelemmel! |
|
| De ő megállt, s fehér, egyszerű kancsót |
| csobbantott meg s gyorsan innom parancsolt, |
| s én ittam, úgy, hogy orcám belepancsolt. |
|
| S részeltetvén emez angyali jóban, |
| sokáig ittam kábán és mohóan, |
| majd így hálálkodám el-elhalóan: |
|
| – Akárki küldött, hollóhajú tündér, |
| köszönöm, hogy rajtam megkönyörültél, |
| és innom adva új életre szültél! |
|
| Az életben csodást, nagyot akartam, |
| tévelyegtem kéjben, kínban, viharban, |
| fájdalmamban százszor ajkamba martam. |
|
| S most megtudtam e tüskés úti sáncban, |
| hogy innom adtál, hirtelen beláttam: |
| mindég e pár korty tiszta vízre vágytam! |
|
|
|