Légoltalmi litánia

Ki napokig vala néma, bőg, süvölt az éji rém, a háztetőn ülő sziréna. Jönnek! Vivát, Európa, kezdődik a szörnyű móka, végítéletből főpróba. Vártuk, vártuk azt a percet, mikor foszfor-bomba serceg s mindenkit pokolra kerget. Békességesebb napokban, álmunkban, tanfolyamokban, készülődtünk rá titokban. Fekhelyünkön hánytorogvást elképzeltük azt a bombát, mit a lég vitéze dob ránk. De mielőtt szerterobban, s arcunkba kék lángja lobban, imádkozunk a sarokban: „Légibomba, légibomba, ó, ne légy hozzám goromba, ne küldj korai siromba! Hagyj élnem, szemem se vesd ki, érdekel e nemzetesdi és e világnézetesdi. Úgy szeretnék élni! Még ne köpüld gyenge testem vérbe, hadd lássam, mi lesz a vége! Még szeretnék ember lenni, két lábamon futni, menni, néhány hatalmasat enni. Még szeretnék csókolózni, hajnali vízen hajózni, alkonyi mezőn hahózni. Még szeretnék ázni-fázni, Velencében gondolázni, fűben ülni, fára mászni. Túlélni e szörnyü vesztést, átélni a vad menekvést, megélni az újrakezdést, hogy majd tántorogva, égve, üvölthessem fel az égbe: Itt a béke! Itt a béke!” 1943