Kirándulás
| Kinek köszönjük ezt a pár napot? |
| Minő istennek tegyünk fogadalmat? |
| Talán Castornak s Polluxnak, akiknek |
| rom-templomában kettőnk sorsán |
| egykor fennakadt volt döbbent figyelmem |
| s az álom-szaggatott keserű lélek |
| testvéri létünk kettős oszlopát |
| szépmívű árhitrávval fogta össze – |
| Római álmoknak köszönhetem, |
| hogy megtudtam, kicsodám nekem ő. |
| Mert álomügyekben is ugyanazzal |
| a gyermekkori kettősséggel, ősi |
| szét-nem-válhatósággal szerepeltünk, |
| amellyel egyszer, kisgyermekkorunkban, |
| megúsztuk a szénapadlás kalandját, |
| mikor-is ő, bátyját már elveszettnek |
| tartván, a szénaeregető lyukba |
| rögtön utánam ugrott vakmerően, |
| hogy a borzasztó fekete gödörben |
| azonnal együtt pusztuljon velem… |
|
| Szerelem s barátság közt mily adottság, |
| milyen elem a testvérszeretet? |
| A barátságnál több és áldozatban |
| a szerelemnél tán nem kevesebb. |
| De ha ilyen, ki mondja meg, belőle |
| mért csap ki sokszor a vak gyűlölet? |
| Húsz éves korunkig s még azon is túl, |
| olyan volt bennünk a gyűlölködés, |
| hogy úgy csak két egyanyában-fogant |
| acsaroghat egymásra; de a mélyben |
| már ott lappangott ez a szeretet, |
| sőt, gyűlölködésünknek éppen |
| ez lehetett oka: mert akik egymást |
| a kelleténél jobban szeretik, |
| az ember s ember közti különbséget |
| azok tudják a legkevésbé megbocsátani. |
| De az egymás nélkül, egymástól messze |
| töltött napok apránként megmutatták, |
| hogy kettőnkben mi minden végleg egy! |
| Ikrek vagyunk a végtelen időben, |
| hol másfél év vagy másfél óra mindegy. |
| Az esztendőkből hulló szürke por |
| satírozó papírként bánt velünk: |
| ahogy bevon, beárnyékol bennünket, |
| mind több és több közös jegyünk mutatja, |
| s nem lehetetlen, hogy a tág időben |
| egyszer saját anyánk is összetéveszt… |
|
|
| Odaadnám jobb-felem: teljesülj ki! |
| amit szeretsz rajtam, legyen tiéd! |
| Háramoljék rám minden felelősség, |
| minden próba és minden szenvedés. |
| Vidd belőlem, mit egykor irigyeltél, |
| mi egykor jobbnak, többnek látszhatott, |
| s mire akkor magam is büszke voltam; |
| fogd, itt a bátyaság minden java, |
| mellyel bizonytalan tartamú hírre, |
| utazásokra és vegyes emlékű |
| szerelmekre tevék szert, mialatt te |
| jogot s avas törvényeket magoltál, |
| sötét, udvari hivatalszobában |
| osztottál földet földnélkülieknek, |
| s véghetetlen kültelki laktanyákban |
| aludtál ötvenedmagaddal, szalmazsákon. |
| – Egyem ezentúl én a kisebbik fiú kenyerét, |
| mely durva, mint a kő s keserves, |
| a Toldiban éppúgy, mint minden népmesében. |
|
| A nagy halat, a gyalui fogást, |
| horgunkra nem is a véletlen küldte. |
| Ma, harmadnapra, tisztán látható: |
| ez az ügy holmi szép vízi varázslat. |
| Szakértők mondják, ekkora halat |
| Gyaluban talán még sohase fogtak; |
| s hogy engedett a vásott rossz zsinegnek, |
| gyanúm alapját külön bizonyítja. |
| Talán ezért esett meg e csoda, |
| s azért volt ritka zsákmányunk közös, |
| hogy e hatalmas természeti élmény |
| lelkeinket mégjobban összekösse |
| s még gyakran foghassuk ki álmainkban |
| ugyanazt a rettentő nagy halat, |
| melyet a valóság egy hihetetlen |
| pillanatában, kedd este, kifogtunk. |
| Hogy mindig érezzük, bármerre járunk, |
| a vesszőfonásos nagy gát szagát, |
| mely este elindul a hegyi széllel, |
| bejárja a felvéget tisztítólag, |
| s roppant halakról, koronás kígyókról |
| s más csodákról hoz hírt a gyermekeknek… |
|
| Ma is künt jártam ugyanott, a parton, |
| kevéssel az országhatár alatt, |
| a sejthető, egykori gyepűelvén, |
| ahol a víz a sziklából kiomlik; |
| még látszik a nagy küzdelem nyoma: |
| a köveken itt-ott hatalmas pikkely |
| fénylik-ezüstlik; fillérnél nagyobbak; |
| parti hangyák bajoskodnak velük, |
| cipekednek a nagyszerű teherrel, |
| melyet nyilván nem téli tápláléknak, |
| hanem valami emlékműnek szánnak, |
| mert ezek az állatkák egy ilyen nagy, |
| mythikus lény értékét tudva-tudják. |
| Lábnyomunkat is láttam a homokban: |
| hogy húztam! Hogy ugrottál rá a végén, |
| hogy vissza ne vergődjék-hánytorogjon |
| zöld birodalmába, hol Anteusként |
| ismét ő lesz az úr! – Hogy leteperted! |
| És győzedelmeskedett a hatalmas |
| vízilényen az ember ravaszsága, izma. |
| Nyomunkat apró, törpe-népre valló |
| lábnyomok szántják: a nagy tett helyén |
| reggel cigánygyerekek zsinatoltak, |
| beszélték a hőstett részleteit, |
| halunk nagyságát fákon mutogatták |
| s derekukon, jelezvén, hogy már készül, |
| bokrosodik az új vízi legenda. |
| Egyik meg így lelkendezett románul: |
| – Jaj, istenem, ez volt a halak anyja! |
|
|
| Még nem tudtam, hogy már jó messze jársz; |
| állandóan vártam a régi füttyszót, |
| ki-kiálltam az útra és kerestem |
| alakodat a fűzbokros kanyarodóban. |
| Zengve tombolt a teljhatalmú nyár, |
| Túl a határon reccsenő dörejjel |
| robbantották a sziklát – fedezéknek –, |
| és mint magasból hulló kő a vízbe, |
| bele-belecsattant a levegőbe |
| egy-egy éles katonafegyver-lövés. |
| Ismét kísért a bús erdélyi ügy, |
| mely itt, vagy ott, mindig elszámolatlan. |
| Valamit forral-érlel ez a nyár, |
| minden nyarunknak legforróbbika; |
| egy fán ülünk, melyet őrjöngve váj |
| szarvával a mesebeli bika. |
|
| Vajon éltünk-e eleget ahhoz, |
| hogy el tudjunk szakadni e világtól? |
| Fogtunk-e annyi halat életünkben, |
| hogy aztán holtunkban ne keveseljük |
| a horgászásban eltöltött időt? |
| Fürödtünk-é annyit a vad vizekben, |
| hogy a föld őrlésében ne kívánjuk |
| a nyitott szemmel úszás örömét? |
| „Ha el kell esni, hát itt essem én el, |
| védelmezvén e szomorú határt; |
| mikor szemem e dombokon legel, |
| Thermopylét tökéletesen értem. |
| A történetíró nem túlozott. |
| De értem régi törvényünket is, |
| mely külországban háborút viselni |
| fejedelmünknek nem adott hatalmat: |
| az idegenföldi elhantolástól |
| mentsd meg, Isten, ellenségemet is!” |
|
| „Azért ott Túl se lehet rossz a dolga |
| az embernek – mondtad hazajövet –, |
| mert ha szépen elsorolom magamban |
| a fiúkat, a sok vidám s komoly főt, |
| kiket kórság, golyó előre küldött, |
| nem hihetem, hogy majd ne várjanak rám, |
| s ne készüljenek víg fogadtatásra. |
| Ők Odaát azóta már bizonnyal |
| új egzisztenciát teremtettek maguknak, |
| az itteni, abbamaradt helyében; |
| labdájuk is van valószínűleg, |
| valahonnan került egy pakli kártya, |
| s leányra is szert tesznek hébe-hóba – |
| egyszóval olyanformán éldegélnek, |
| mint itt a fogolytáborok lakói. |
| Ha majd érzem, hogy közeleg az órám, |
| addig mondom, mondom a nevüket, |
| míg csak köztük nem érezem magam.” |
|
|
|
|