Virágvasárnap

Azt mondják, máma van Virágvasárnap. Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? S mivel ilyenkor ez a rendje, menjünk mindjárt a cinterembe. Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, amíg ez tart, nincsen vakáció. Vigasztaljon a cinterem bennünket, ahol sírdombon áll a dáridó. Ó, micsoda víg tarkaság! Mint egy rét, melyen százféle virág. Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? Több az élő, mint a holt a földben! * Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken, egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján, a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk, friss fűzfasíppal váltottak jelet. De egy szakállas, szemüveges ember, ábrázatán igaz töredelemmel s nyitott, fekete könyvvel a kezében, minden stáció-oszlopnál megállt s oly forrón suttogott a vak cölöpnek, s révületét kövenként úgy fokozta, hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés: mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél? Talán csak nem feszíti meg magát? * A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben fürdette a parányi templomot; s mint valami monumentális röntgen, karcsú hajóján átvilágított. Két kakukk szólt a zsendülő berekben, egymástól kérdezgette: meddig él, az esztendőket osztogatta bőven s nem egy okos tapasztalást cserélt. De a holtak ezen csak mosolyogtak, szájuk ráncát keserűbbre vonák, mintha egyenesen ezt mondanák: „Ne tartsatok minket bolondnak!” Aztán nekem is eszembe jutottak a véghetetlen téli harcterek, ahol most szintén jóskedvű kakukkhang kong emberi maradványok felett, az új lombból minduntalan kibukkan, s mint egy király post mortem érmeket, osztogatja az arany éveket; s eképp a hősök, hullaként oszolva, megtudhatják, meddig élhettek volna. 1943