Szentségtelen szonett-töredékek

Iszonyatosan únom a szabályos renddel folyó, egyforma életet; csakhogy a szabálytalant is utálom, s az újtól, idegentől rettegek. Testem mindennemű követelése undorodást kelt bennem, és beteg vággyal gyűrkőzöm a semmittevésre. * Meguntam már küszködni a hideggel, s mint kimerült katona, szívesen adnám magam meg, feltartott kezekkel, ha tudnám, hogy túl nem bánt senkisem. Mert megöli a torzonborz valóság azt, aki nem készült rá ügyesen, s égre nézve várta a múzsa csókját. * Egymást hajkurásszák vad mendemondák, s az ember hallja, amint nemzetét egy szomszéd csillagról mint ostorozzák, s hogy kergetik nyájacskánk szerteszét. Ellentállást ne várjon senki tőlem! A kétségbeesés addigra szép madárijesztőt fabrikál belőlem, s megcsókolom Fortimbrás nagy kezét. * Mért kötik fel a tyúktolvajokat? Jaj a horpadthasú, csikasz magyarnak! De aki illő módon lop sokat, annak bűnére mentséget agyalnak. Mindennek titka a szépbajszú ügyvéd, ki – hogy ne gyártson örök rabokat – fejükre kéri a bitófa üdvét. * Isten megverte azt a társadalmat, mely kétes erejével visszaél, legfőbb jelvénye a hóhérkötél s kolduson gyakorolja a hatalmat! A hóhérnak tyúkszem nőtt a kezére, alig győzi, iszik, s éjszaka fél; pihentető álom nem jő szemére, és didereg, mint a nyárfalevél. S ha végre alszik, szörnyű álmokat lát: akiket ő akasztott, őt akasztják, s akasztófástul elviszi a szél. Kolozsvár, 1943. január 20–22.