Városvégi ősz
| Hogyne gyilkolná az embereket, |
| ha így emészti önmagát az élet! |
|
| A természet ijesztő gyorsasággal, |
| szemlátomást csavarodik őszbe; |
| rossz nézni is, mi történik a fákkal. |
| A hold a napot végképpen legyőzte: |
| éjfelesdit játszik a délutánnal, |
| öt óra sincs s máris „hasamra süt”. |
|
| Hol vannak a délceg kukoricák? |
| zörögve bújnak egymáshoz a zsupban, |
| a szemre immár várnak a rucák, |
| s megemésztik földetseprő begyükben. |
|
| Tegnap kezembe került pár arany cső, |
| morzsoltam őket régi morzsolással, |
| égő kemence s bélelt-öblű bölcső |
| között, húsz esztendő előtti |
| állapotommal való azonosulással. |
|
| S körülnéztem: nagymama hol van? |
| A délutánt ilyenkor merre tölti? |
| Talán a disznót eteti az ólban? |
| Mert nem ropog mellettem az öreg kéz, |
| mely gyorsabban fejtett tíz ifjunál, |
| hajtotta valami beteg igyekvés: |
| a véneket serkengető halál. |
|
| S be rég nem fejtett! Be rég idehagyta |
| „az ő munkáját”: a rucatömést, |
| a késköszörülést, tyúkültetést, |
| a foldozgatást, palacsintasütést |
| s vénasszonyok más foglalatosságát, |
| mely nélkül nem esett jól a falat – |
| s be rég nem csapdoshatta meg a párnát |
|
|
|