Disputatio corporis et animae
| Ó, szív, te kergén táncoló piros hús, |
| aki magad harangnak képzeled, |
| vad kondulásaiddal mért kecsegteted |
| a Halált, e rongyos, fekete koldust? |
|
| Szemem, szürkére fakult templomablak, |
| az istenadta fénytől mért remegsz? |
| tán nem a sötétet irígyeled, |
| egyetlen kincsét a szegény halottnak? |
|
| Dobhártya, finnyás kis hallóideg, |
| mért nem örülsz a száncsilingelésnek? |
| Nem félsz, hogy ott lent egyetlen zenéd lesz |
| (ez sem bizonyos!) a szúpercegés –? |
|
| Kezem, jobbik kezem, amely a tollat |
| most is olyan félszegen vezeted, |
| mintha fagybütykökkel volnál tele: |
| nem félsz, hogy a lélek megszámadoltat? |
|
| S általában, ti többi tagjaim, |
| melyeket sorra venni könnyű volna, |
| de mint unalmas embertan, olyan: |
| tán mégse gondoljátok komolyan, |
|
| hogy megszegitek a kommenciót? |
| Ez a lélek készül még egyre-másra |
| – ha már idevetődött e világra –, |
| s aztán meg, hátha túlfelől se jobb –? |
|
|
|