Disputatio corporis et animae

Ó, szív, te kergén táncoló piros hús,
aki magad harangnak képzeled,
vad kondulásaiddal mért kecsegteted
a Halált, e rongyos, fekete koldust?
Szemem, szürkére fakult templomablak,
az istenadta fénytől mért remegsz?
tán nem a sötétet irígyeled,
egyetlen kincsét a szegény halottnak?
Dobhártya, finnyás kis hallóideg,
mért nem örülsz a száncsilingelésnek?
Nem félsz, hogy ott lent egyetlen zenéd lesz
(ez sem bizonyos!) a szúpercegés –?
Kezem, jobbik kezem, amely a tollat
most is olyan félszegen vezeted,
mintha fagybütykökkel volnál tele:
nem félsz, hogy a lélek megszámadoltat?
S általában, ti többi tagjaim,
melyeket sorra venni könnyű volna,
de mint unalmas embertan, olyan:
tán mégse gondoljátok komolyan,
hogy megszegitek a kommenciót?
Ez a lélek készül még egyre-másra
– ha már idevetődött e világra –,
s aztán meg, hátha túlfelől se jobb –?

1942

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]