Homokóra
| Világ, te roppant homokóra, |
| éjed homokja be lassan pereg! |
| De a nappal mégiscsak közeleg, |
| és megfordítanak majd virradóra. |
| Sívó a csend, nőttön-nő a szakállam, |
| az ablakon csodát mível a zúzmara; |
| az égen csillagok angyal-hada |
| keres, hívén, holmi bolondságot csináltam. |
|
| Jaj, hogy szerettél! Széphistóriánkat |
| idézgetem s forgok ide-oda; |
| azokra gondolok, kiket tömlöcbe zártak, |
| s ki bújdosásból nem tért meg soha. |
| S hogy a mérföldes téli éjszakában |
| bár karhosszal közelebb tudjalak, |
| mint tengermélyi vak állatka csápja, |
| karom kinyúl s reszketegen kutat. |
|
|
|