Önpanaszok
Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
|
| Mért nincs, ki lelkem sok-sok |
|
| Az ég mindennek bőven osztogat |
| De szívet, mely magától így gyötrődjék, |
| mint az enyém, még senki sem kapott. |
| Érzem, ez engem gyorsan megemészt. |
| Hadd emésszen! Olyan időket értünk, |
| melyben sokáig élni nem óhajtunk. |
|
| Én csak azért bosszankodom: miért van |
| charakteremben a könnyelműség |
| lélekvesztő érzékenységgel egybenőve. |
| Ha csak az első volna meg belőle, |
| képzelt gondtól a fejem sose főne. |
|
| De miért ez értelmetlen panasz? |
| Sietnek napjaink, lomhán avulnak – |
| ám némelyek örökre ránkragadnak. |
|
|
| A jó s a rossz tűrésére az Isten |
| erősbet, mint az ember, nem teremtett. |
| Káromlom is a nevelési elvet, |
| mely spártai szent durvaság helyében, |
| áthéni lágyságot plántál belénk |
| s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére |
|
| éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán, |
| s látunk embereket, kik Wilhelm Meister |
| nyers lapjai felett búsan szipognak. |
| A Római Elégiákra is maholnap |
| az olvasók – megérjük – felzokognak. |
|
|
| Olyan vagyok, mint görög dithyramb: |
| egy érzésből a másba ugrom által, |
| s ezer gondom egymást kergetve szárnyal. |
| Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját |
| dalbaöntse, kifejtse szorgalommal? |
|
| Én magam ezt nem tehetem magammal. |
| Vagy hát lelkünknek azon állapotja, |
| melyet kívánnánk zengve magyarázni, |
| nem kell elébb eltávozzék mitőlünk? |
|
|
| Mégis szép, mégis jó ez a világ. |
| Ha egyszer minden becsületes ember |
| két társra lel csak, kiben nem csalódik, |
| bizony mondom, panaszra nincs okunk. |
|
| A tömeget hagyd csak a maga útján, |
| térj ki előle, mert elvonulásod |
| megadja majd óhajtott nyugodalmad. |
|
| Lappangva élj – tanítja Epikúrosz, |
| s a filozóf tanítások közül |
| ez az, melyet legjobban megtanultam. |
|
|
| Emlékezem. Lelkem tüzet fogott. |
| Gyuladékony szívem áldás, nem átok. |
| Még az elébb a közért zokogott, |
| most önmagukat emésztik a lángok. |
|
| S mintha ért volna mágiás ütés, |
| erem dagasztja boldog érezés, |
| mert boldoggá teszen az a remény, |
| hogy több ütést is elviselek én. |
|
|
Én, mondom én – de értem csak a lelkem. |
| Ah, a halandó test már rothadoz! |
| De ez panaszra semmiképp sem ok: |
| Emberfia, rajtam ne szánakozz. |
|
|
| E percben ismét könnyezik a szem, |
| mely sírni csak nagyon későn tanult meg. |
| Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen, |
| lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg. |
|
| Nyomorult ember! Hős sosem valál, |
| csak mindig érzelgős. Nem szégyelem |
| megvallani, micsoda gyötrelem |
| az enyéimtől elszakadva élnem, |
|
| noha, mint köztök, messzebb sose éltem |
| enmagamtól, s öltek apró bajok. |
| S mégis, seholsem sírtam életemben |
| búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott. |
|
|
| Itt a levél, homályos, rosszul írt, |
| de szívhez szól, de szívből folyt bizony. |
| Ott engemet szeretnek s rossz neven |
| ki venné, hogy most könnyem hullatom? |
|
| Nincs visszásabb állat, mint némely ember, |
| mert ez a némely ember szüntelen |
| saját nyugalma ellen dolgozik. |
| Ahol maradni kellene, szökik, |
| s odairamlik esztelen, hova |
| nem kellett volna lépnie soha. |
|
|
| Felhevíték fejemet, s megígértem, |
| hogy elmegyek. Az indulásig |
| nem több, mint két vagy három óra van. |
| De sok történik addig, míg az alma |
| megérik a fán s a fűbe zuhan! |
| Menjek, ne menjek? Még most sem tudom. |
|
| Mit használna, ha e szent pillanatban |
| s óhajtásim világába repülnék? |
| Két pillanat se múlna s keserű |
| könnyeket öntenék, mint mostan, itt. |
| S onnét tovább, ismét távolba vágynék. |
| Mégis, talán már nem sírnék, talán |
| enyhítene – de mi enyhítene? |
|
| Amit csak leghiúbb lélek óhajthat, |
| mindent megadhat még a sors nekem. |
| De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok, |
| óhajtottam s óhajtani fogok, |
| cinikusabb leszek Diogenésznél, |
| aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér… |
|
|
|