Önpanaszok

Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
 
Mért nincs, ki lelkem sok-sok
árnyalatját dalbaöntse,
kifejtse szorgalommal?
Kölcsey
 

1

Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.
Érzem, ez engem gyorsan megemészt.
Hadd emésszen! Olyan időket értünk,
melyben sokáig élni nem óhajtunk.
 

2

Én csak azért bosszankodom: miért van
charakteremben a könnyelműség
lélekvesztő érzékenységgel egybenőve.
Ha csak az első volna meg belőle,
képzelt gondtól a fejem sose főne.
De miért ez értelmetlen panasz?
Sietnek napjaink, lomhán avulnak –
ám némelyek örökre ránkragadnak.
 

3

A jó s a rossz tűrésére az Isten
erősbet, mint az ember, nem teremtett.
Káromlom is a nevelési elvet,
mely spártai szent durvaság helyében,
áthéni lágyságot plántál belénk
s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére
éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán,
s látunk embereket, kik Wilhelm Meister
nyers lapjai felett búsan szipognak.
A Római Elégiákra is maholnap
az olvasók – megérjük – felzokognak.
 

4

Olyan vagyok, mint görög dithyramb:
egy érzésből a másba ugrom által,
s ezer gondom egymást kergetve szárnyal.
Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját
dalbaöntse, kifejtse szorgalommal?
Én magam ezt nem tehetem magammal.
Vagy hát lelkünknek azon állapotja,
melyet kívánnánk zengve magyarázni,
nem kell elébb eltávozzék mitőlünk?
 

5

Mégis szép, mégis jó ez a világ.
Ha egyszer minden becsületes ember
két társra lel csak, kiben nem csalódik,
bizony mondom, panaszra nincs okunk.
A tömeget hagyd csak a maga útján,
térj ki előle, mert elvonulásod
megadja majd óhajtott nyugodalmad.
Lappangva élj – tanítja Epikúrosz,
s a filozóf tanítások közül
ez az, melyet legjobban megtanultam.
 

6

Emlékezem. Lelkem tüzet fogott.
Gyuladékony szívem áldás, nem átok.
Még az elébb a közért zokogott,
most önmagukat emésztik a lángok.
S mintha ért volna mágiás ütés,
erem dagasztja boldog érezés,
mert boldoggá teszen az a remény,
hogy több ütést is elviselek én.
Én, mondom én – de értem csak a lelkem.
Ah, a halandó test már rothadoz!
De ez panaszra semmiképp sem ok:
Emberfia, rajtam ne szánakozz.
 

7

E percben ismét könnyezik a szem,
mely sírni csak nagyon későn tanult meg.
Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen,
lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg.
Nyomorult ember! Hős sosem valál,
csak mindig érzelgős. Nem szégyelem
megvallani, micsoda gyötrelem
az enyéimtől elszakadva élnem,
noha, mint köztök, messzebb sose éltem
enmagamtól, s öltek apró bajok.
S mégis, seholsem sírtam életemben
búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott.
 

8

Itt a levél, homályos, rosszul írt,
de szívhez szól, de szívből folyt bizony.
Ott engemet szeretnek s rossz neven
ki venné, hogy most könnyem hullatom?
Nincs visszásabb állat, mint némely ember,
mert ez a némely ember szüntelen
saját nyugalma ellen dolgozik.
Ahol maradni kellene, szökik,
s odairamlik esztelen, hova
nem kellett volna lépnie soha.
 

9

Felhevíték fejemet, s megígértem,
hogy elmegyek. Az indulásig
nem több, mint két vagy három óra van.
De sok történik addig, míg az alma
megérik a fán s a fűbe zuhan!
Menjek, ne menjek? Még most sem tudom.
 

10

Mit használna, ha e szent pillanatban
isteni erő által vágyaim
s óhajtásim világába repülnék?
Két pillanat se múlna s keserű
könnyeket öntenék, mint mostan, itt.
S onnét tovább, ismét távolba vágynék.
Mégis, talán már nem sírnék, talán
enyhítene – de mi enyhítene?
 

11

Amit csak leghiúbb lélek óhajthat,
mindent megadhat még a sors nekem.
De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok,
óhajtottam s óhajtani fogok,
cinikusabb leszek Diogenésznél,
aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér…
 

1941. november 29.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]