Önpanaszok
Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
|
Mért nincs, ki lelkem sok-sok |
|
Az ég mindennek bőven osztogat |
De szívet, mely magától így gyötrődjék, |
mint az enyém, még senki sem kapott. |
Érzem, ez engem gyorsan megemészt. |
Hadd emésszen! Olyan időket értünk, |
melyben sokáig élni nem óhajtunk. |
|
Én csak azért bosszankodom: miért van |
charakteremben a könnyelműség |
lélekvesztő érzékenységgel egybenőve. |
Ha csak az első volna meg belőle, |
képzelt gondtól a fejem sose főne. |
|
De miért ez értelmetlen panasz? |
Sietnek napjaink, lomhán avulnak – |
ám némelyek örökre ránkragadnak. |
|
|
A jó s a rossz tűrésére az Isten |
erősbet, mint az ember, nem teremtett. |
Káromlom is a nevelési elvet, |
mely spártai szent durvaság helyében, |
áthéni lágyságot plántál belénk |
s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére |
|
éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán, |
s látunk embereket, kik Wilhelm Meister |
nyers lapjai felett búsan szipognak. |
A Római Elégiákra is maholnap |
az olvasók – megérjük – felzokognak. |
|
|
Olyan vagyok, mint görög dithyramb: |
egy érzésből a másba ugrom által, |
s ezer gondom egymást kergetve szárnyal. |
Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját |
dalbaöntse, kifejtse szorgalommal? |
|
Én magam ezt nem tehetem magammal. |
Vagy hát lelkünknek azon állapotja, |
melyet kívánnánk zengve magyarázni, |
nem kell elébb eltávozzék mitőlünk? |
|
|
Mégis szép, mégis jó ez a világ. |
Ha egyszer minden becsületes ember |
két társra lel csak, kiben nem csalódik, |
bizony mondom, panaszra nincs okunk. |
|
A tömeget hagyd csak a maga útján, |
térj ki előle, mert elvonulásod |
megadja majd óhajtott nyugodalmad. |
|
Lappangva élj – tanítja Epikúrosz, |
s a filozóf tanítások közül |
ez az, melyet legjobban megtanultam. |
|
|
Emlékezem. Lelkem tüzet fogott. |
Gyuladékony szívem áldás, nem átok. |
Még az elébb a közért zokogott, |
most önmagukat emésztik a lángok. |
|
S mintha ért volna mágiás ütés, |
erem dagasztja boldog érezés, |
mert boldoggá teszen az a remény, |
hogy több ütést is elviselek én. |
|
Én, mondom én – de értem csak a lelkem. |
Ah, a halandó test már rothadoz! |
De ez panaszra semmiképp sem ok: |
Emberfia, rajtam ne szánakozz. |
|
|
E percben ismét könnyezik a szem, |
mely sírni csak nagyon későn tanult meg. |
Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen, |
lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg. |
|
Nyomorult ember! Hős sosem valál, |
csak mindig érzelgős. Nem szégyelem |
megvallani, micsoda gyötrelem |
az enyéimtől elszakadva élnem, |
|
noha, mint köztök, messzebb sose éltem |
enmagamtól, s öltek apró bajok. |
S mégis, seholsem sírtam életemben |
búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott. |
|
|
Itt a levél, homályos, rosszul írt, |
de szívhez szól, de szívből folyt bizony. |
Ott engemet szeretnek s rossz neven |
ki venné, hogy most könnyem hullatom? |
|
Nincs visszásabb állat, mint némely ember, |
mert ez a némely ember szüntelen |
saját nyugalma ellen dolgozik. |
Ahol maradni kellene, szökik, |
s odairamlik esztelen, hova |
nem kellett volna lépnie soha. |
|
|
Felhevíték fejemet, s megígértem, |
hogy elmegyek. Az indulásig |
nem több, mint két vagy három óra van. |
De sok történik addig, míg az alma |
megérik a fán s a fűbe zuhan! |
Menjek, ne menjek? Még most sem tudom. |
|
Mit használna, ha e szent pillanatban |
s óhajtásim világába repülnék? |
Két pillanat se múlna s keserű |
könnyeket öntenék, mint mostan, itt. |
S onnét tovább, ismét távolba vágynék. |
Mégis, talán már nem sírnék, talán |
enyhítene – de mi enyhítene? |
|
Amit csak leghiúbb lélek óhajthat, |
mindent megadhat még a sors nekem. |
De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok, |
óhajtottam s óhajtani fogok, |
cinikusabb leszek Diogenésznél, |
aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér… |
|
|
|