Alkonyati symphonia
| A lehullt Nap aranyos ekéje |
| vörös csíkokra szántja az eget; |
| mielőtt még belehullnék az éjbe, |
| magamhoz szólítom emlékedet. |
|
| A lehullt Nap vér-rozsdás ekéje |
| irgalmatlan szabdalja szívemet. |
| Rimánkodón nézek a messzeségbe |
| s a felhőktől esengem képedet. |
|
| Tíz napja múlt, de mintha ezer éve |
| történt volna, mint egyetlen csoda |
| az egyszer élő ember életében, |
| melyet a mennyre festettek oda! |
|
| Lábad nyomát hiába keresem a réten, |
| elmosta az eső, felszívta a sár. |
| Dalaidért minden fülhegyezésem |
| hiábavaló: mint az őszibogár, |
| mezeimből úgy eltűnt a szavad. |
| Az általános őszi tünedezésben |
| belőled a földön semmi se maradt, |
| mindenestül ott vagy a lila égben! |
|
| Megfoghatatlan tragikum lilája |
| foglalkoztatta akkor az eget. |
| Földi szín-é, kérdeztük, mit reája |
| az erdő nyűtt bundája visszavet? |
|
| Egyszerű volna. Máshol van a nyitja. |
| Ott valami egyszer történhetett. |
| Hogy micsoda, halottak síri titka, |
| s annál homályosabb, ha kérdezed. |
|
| Tán régi les, drámába fúlt vadászat |
| emléke lobbant újra fel oda, |
| egy szűzi őz, angyali tiszta állat |
| hörögte fel, hogy élni volt joga? |
|
| V-ből kilőtt vadludak visítása? |
| Feltükröző vérmocskos harcterek? |
| Az Armada sistergő pusztulása? |
| – kérdezgettük s nem jött rá felelet. |
|
| De már tudom. A titkot megtaláltam. |
| S annál szentebbül nézem az eget. |
| Porból, fényből, tündér színekre váltan, |
| hatalmasítja fel emlékedet. |
|
| Velünk történt meg ott az, ami történt. |
| S az égre írt roppant szomoruság |
| pusztíthatatlan égi örökünkként |
| hirdeti majd évezredeken át: |
|
| szerelmünk nem volt emberi valóság, |
| csókunkban két tündér ölelkezett, |
| kik egymást féltvén, úgy megkuruzsolták, |
| hogy kettejükből lőn egyetlen egy! |
|
| Testetlenül is így levénk egy-lélek. |
| Testünk egymásért most azért nyilall, |
| azért szakadnak ki belőle részek |
| s küzd a hasadtság borzalmaival. |
|
| Friss holt vagyok, kiből elszállt a pára, |
| vagyok nagy erdőn vérző árva őz, |
| fáradt vadlúd, kinek a visítása |
| legordasabb vadász-szívet legyőz. |
|
| S tudván: szerelmünknek nincs földi mása, |
| mégis hittel mondok jóéjszakát. |
| Vadludak véghetetlen vonulása |
| vezéreljen e vad világon át! |
|
1941. november 1.–november 13. |
|
|