Gyalu felé
| Gyalu felé meggyúlt egy kicsi csillag, |
| a Vénusz az, az esthajnali csillag. |
| Egyetlen csillag van az égen, |
| egyetlen ember, én, a réten. |
|
| Ketten volnánk, halovány égi láng, |
| vígasztalj meg, tündéres mécsvilág, |
| megvígasztalj, mert egyedül vagyok, |
| mindent elhagytam, minden elhagyott. |
|
| S nem vígasztalhatsz; mert kettőnk között |
| láthatatlan fonál keletkezett, |
| hosszú pálya, amelynek mentiben |
| mindenütt romlott emlékem pihen. |
|
| Már nem is látlak, már kísértenek, |
| könnyel támadnak azok a szemek, |
| akikkel egykor együtt néztelek, |
| s bánatom száll a dombocskák felett, |
|
| hol őszelői estéken sütöttél |
| s szívembe sajgó bélyeget ütöttél. |
| – Kettőnk közén, a földön, végesvégig, |
| halottak napszíttas csontja fehérlik! |
|
| Lidércfényeddel, kétes égi kincs, |
| csaló vígaszt többé nekem ne hints. |
| Csak szenvedtess! Kegyetlenséged értem. |
| De szánd meg őket, kik szenvednek értem! |
|
|
|