Naplótöredék, II

Csupa könnycsepp ez a magányos élet. Szobám könnyek cseppkőbarlangja maholnap. Jó sírni itt és jó a kisfiúval többet törődni, aki olyan egyszeri és olyan tünedékeny a földön, hogy még saját apja se tudja igazán megismerni, mert nem lesz rá idő – Elszalasztott alkalmak tetemrehivatnak, a földi boldogulás mindenféle alkalmai. Üzennek folyton a vissza nem térhetők, nagymama, holt barátok, régi nők, évszakok, melyek pazarságából csupán egyetlen fakó fénykép maradt meg, tavaszok, melyekből egy száraz borostyánszirom sem, nyarak, amelyek csókot nem teremtek, s őszök, amelyeken nem volt szüretünk. Mégis, mégis, úgy érzem ebben a pillanatban, hogy éppen attól, ami nem volt, ami be nem telt, attól vagyok teljesebb, gazdagabb. Az elvesztések, búcsútlan elszakadások által lettem a könny Krőzusa én. Ó, áldalak, távollévők, s nagyon szeretlek, magam köré vonzom javát lényegeteknek, s kikkel együtt élnem eddig nem lehetett, szentséges békében élek most veletek. Ugye, nem vesztem s nem vesztetek még el, csak már nem küzdünk úgy múlással, feledéssel, elhagytak a sajgó, lázas kamasz-szemölcsök, aki él, az bölcs lett, aki meghalt, még bölcsebb. 1941