Naplótöredék, II

Csupa könnycsepp ez a magányos élet.
Szobám könnyek cseppkőbarlangja maholnap.
Jó sírni itt és jó a kisfiúval többet törődni,
aki olyan egyszeri és olyan tünedékeny a földön,
hogy még saját apja se tudja igazán megismerni,
mert nem lesz rá idő –
Elszalasztott alkalmak tetemrehivatnak,
a földi boldogulás mindenféle alkalmai.
Üzennek folyton a vissza nem térhetők,
nagymama, holt barátok, régi nők,
évszakok, melyek pazarságából csupán
egyetlen fakó fénykép maradt meg,
tavaszok, melyekből egy száraz borostyánszirom sem,
nyarak, amelyek csókot nem teremtek,
s őszök, amelyeken nem volt szüretünk.
Mégis, mégis, úgy érzem ebben a pillanatban,
hogy éppen attól, ami nem volt, ami be nem telt,
attól vagyok teljesebb, gazdagabb.
Az elvesztések, búcsútlan elszakadások
által lettem a könny Krőzusa én.
Ó, áldalak, távollévők, s nagyon szeretlek,
magam köré vonzom javát lényegeteknek,
s kikkel együtt élnem eddig nem lehetett,
szentséges békében élek most veletek.
Ugye, nem vesztem s nem vesztetek még el,
csak már nem küzdünk úgy múlással, feledéssel,
elhagytak a sajgó, lázas kamasz-szemölcsök,
aki él, az bölcs lett, aki meghalt, még bölcsebb.

1941

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]