Nyárvégi levél

Adrienne-nek

 
Nem tudom, mi történt: mért nem vagy velem?
’Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk,
Mint az a két szép régesrégi gyermek,
Ki az Arno partján gyűrűt cserélt,
S testükben az öröm úgy zubogott,
Akár a víz a szurdukos hegyekben.
Be boldogok is voltunk ott, mi ketten!
A Maros-parton szerelmünk megállt
S halászsasként lebegett fent a kékben –
S kialakult köztünk a véglegesség,
A dolgok gyermeki szemlélete,
Gyermekkorunk csalatkozó hite:
Minden elmúlhat itt: mi nem múlunk el –
Lám, ők boldogságból, melynél nagyobbat
Nem reméltek, mérges lapút evének;
Megevék ők bizony a Csend-palántát
S a csendesség földjére átmenének.
Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze,
Hinném: olyasmi történt ott velünk,
Te elmenél a néma tartományba,
Míg én, gyávaságból, megszöktem, élek.
Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról.
Mennyi jel jő és mennyi üzenet!
Jeleinkkel, e sok egybeeséssel
Megtölthetnénk egy vaskos füzetet.
A kerti székre, írod, melyben ültem,
Aranyosszemű zöldbékácska ült,
És Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül,
Tűzből perje, szitakötő repült.
Az ösvény hogy nem horgad fel előtted?
Hogy tudsz rajta elmenni nélkülem?
Itthon ülök boltozatos szobámban
S olasz dalocskáidtól cseng fülem.
Az öreg néni, ki úgy köhögött
Rossz éjszakámon (megírtam neked),
Már többet nem köhög.
Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet.
S én bátorságot ittam e halálból:
Mint Miriszlón a mustot, kék csuporból:
Habzsolni szeretném az életet,
Mert az, akit én szeretek: szeret.
Fejem felett, Reziknél, zongoráznak.
Égivé szűri Mozartot a bolt,
Igazául gyermeki felfogásnak:
Égből jő vissza minden, ami volt.
Meghalhatunk bár vénen és szegényen,
Visszatérünk mint szép, kövér gyerek,
S fürdünk az életben, akár az égen
Úszkáló esti felhő-hercegek.
S szép lesz szerelmünk: fellegek szerelme,
Kék égen, piros sugarak alatt,
Hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le
Ez az órjás rideglegény, a Nap.

1941. augusztus 29.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]