A Maroshoz

Drága Maros, régi magyar szerelmek hű folyója, kristály vized, ugye, a mi szerelmünk is megóvja? Tündér anyád, Tarkő kövér könnyei mossák sajgó szivünk; s a síron túlra is egymásnak balzsamozzák. Most áll a nyár, a nyárfák édes ámor-szagot ontnak, s testünkre vár gyeppel bélelt kuckója a bozótnak. Holtág felett az égre szúrva lóg a nagy halászsas, lile lebeg s ellenfelétől fordul sűrü sásnak. Langyos szellő sző bodrot az árnyékba bújt vizekben, s burrog a gép, amely maholnap messzire visz engem. A felhő gyűl és sávosan nyugat felé vonulgat; égalji fák megsűrüsödnek s a magasba nyúlnak. Majd este lesz, s eljő a berkek tündéres sötétje; a holdvilág ezüst csapása kit viszen az égbe? Mi kiesünk e rejtelmes vízparti újulásból, helyünkben itt ifjú és szomjú őzpárocska lábol. És zsong a víz, mohos kövön és ősz lókoponyákon, nagy halakon, halottakon és felpuffadt kutyákon. Megy a Maros s szuronyok közt átsurran a határon. Megy az öreg, hogy túlfelől saját könnyében ázzon. 1941