Ének a hóban

A hó, a hó, a hó – nem is erre a csúf földre való. Szívemben, jaj be megfagyott a bánat, majd szétveti, akár a jég a kádat. A hó, a hó, a hó, angyali szárnyakról való. S kik perzselődnek itt a vad tüzön, a menny azoknak a hóval üzen. A hó, a hó, a hó, lelkem mosdására való. Gyermekkorunkat még mi hozza, így ugyan mi bűvöli vissza? A hó, a hó, a hó, anyánk menyasszonyfátylából való. S míg hó borítja földjeinket, addig nem is romolhatunk meg. Lám, itt van a tavalyi hó, a nagy, örök körforgásból való! Ilyenkor lovak csak a lovak, ilyenkor kutyák csak a kutyák, valóságos élő mivoltukat ilyenkor mutatják meg a fák. A hó: bűvös, nagy takaró, emberi hang benne a kutyaszó. Szépséges havas cintermek a kertek, s nyomtalanul eltűnt madarak valahol bánják, hogy nem énekeltek eleget a naptartó lomb alatt. A hó, a hó, a hó, egyenest az öröklétből való.