Kukorékol a kis kakas

Mostanában még a Holdban is jeleket és intéseket látok. Soha még ennyi találkozást, viszontlátást, mint ezekben a csillag-törvényes napokban! Majd megválik, mit is akart a sors ezzel a tengersok régi arccal, ezzel a rengeteg megmutatkozással – Olyan az idő, mint a sóaknák vize: háborogván a vad vihartól, mélyéből százéves holtakat dobál ki. A tegnap este, lám, legrégibb jóbarátom oldalán énekeltem: Kukorékol a kis kakas! Utoljára szinte huszonöt éve fújtuk mi együtt, járkálván körül, körbe-körbe a nagy asztal körül – de érezvén talpunkban a Hadak Útját, a kicsi fiúknak eljövendő, minden majdani férfiszenvedését. Kukorékol a kis kakas…! S a minap ismét elébevetődtem a nőnek, akivel – úgy hívém – immár csak formaságok pókhálója köti össze földi dolgokra nem való szívem – de látnom kellett, hogy az nem ökörnyál, sem nem hárász, hanem bús, nehéz, zörgő bilincs, amelyet maga Isten kovácsolt ránk és soha, soha senki nem tudja már levenni. Jaj, hogy nő a bánat az idővel, s jaj, szenvedésben a múlás be lassú! Szívem mind lassabban dobog, már-már megáll: mind kevesebb van benne, ami üssön. Bizony olyan homokóra vagyok, amelyet – ha egyszer lepergett – ugyan nem fognak megfordítani. S kukorékol a kis kakas! Holnap nagy útra indulok: Haza. S e szóban minden benne van, minden mentség és magyarázat. Lelkem szorong: nem értem, ezek a jelek voltaképpen mit akarnak? Mert ez után a nagy Találkozás után vagy az idő által elémdobottak tűnnek el ismét, és jaj, mindörökre – vagy engem nem lát többé soha, senki. 1940. október 17.