Virágének, I

Virágénekkel virágtalan erdőn hívogatok valakit, aki nem jön. Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák: ismerem, érzem a színek szagát. Tavasszal mért nem tudtam énekelni? Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni. A sors kegyes volt: megadá nekem, rozsdás lantom ősszel pengethetem. S hogy pengetem, az nincsen koldulásból, nem tennék én ilyet se most, se máskor; mégis koldusnak néz a fa, a szél: hull kalapomba az arany levél… * Fekete asszony, szép mindentudó, ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa, időkbe néző, messze gondoló, akinek bölcs halál lehet a csókja, ha mindent tudsz s minden mélyére látsz, mért nem látsz engem itt, a nagy cserfák alatt, egyedül, egyedül! Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében, mint a többi földhözvert levél. Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak, nagy suhanásra, hadd vigyen a szél, vigyen az őszi szél el házadiglan! (Kívángatom, mondogatom, de közben érzem halálos erjedésem, avarrá-válásom a pázsiton. Nagy érzés: szép halál lehet a lombok lassú földbeköltözése és soha fel-nem-ébredése; az ősz, az ősz a legsunyibb halál: meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.) * Micsoda hervadt, lágy napsugarak! Régi csókok, puszis nagymama-csókok. Mint lüktető, perzselő nyári nap, olyan lehet, fekete asszony, a csókod. Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi. * Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt? Kérdezgetem, mondogatom, és magam azzal vigasztalgatom, hogy e hiány gazdag hiány: Ki nagyobb úr a domb oldalán, mint én, akit – ha jössz – talán egyetlen csókod Krőzussá segít? Az erdőn nincs virág, madárka sem kiált, de én, bús remete, mégis hívlak ide és úgy vágyom reád, mint egy szegény diák. 1940