Virágének, I
Virágénekkel virágtalan erdőn |
hívogatok valakit, aki nem jön. |
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák: |
ismerem, érzem a színek szagát. |
|
Tavasszal mért nem tudtam énekelni? |
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni. |
A sors kegyes volt: megadá nekem, |
rozsdás lantom ősszel pengethetem. |
|
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból, |
nem tennék én ilyet se most, se máskor; |
mégis koldusnak néz a fa, a szél: |
hull kalapomba az arany levél… |
|
Fekete asszony, szép mindentudó, |
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa, |
időkbe néző, messze gondoló, |
akinek bölcs halál lehet a csókja, |
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz, |
mért nem látsz engem itt, |
|
Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében, |
mint a többi földhözvert levél. |
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak, |
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél, |
vigyen az őszi szél el házadiglan! |
|
avarrá-válásom a pázsiton. |
|
Nagy érzés: szép halál lehet |
a lombok lassú földbeköltözése |
és soha fel-nem-ébredése; |
az ősz, az ősz a legsunyibb halál: |
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.) |
|
Micsoda hervadt, lágy napsugarak! |
Régi csókok, puszis nagymama-csókok. |
Mint lüktető, perzselő nyári nap, |
olyan lehet, fekete asszony, a csókod. |
|
Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet |
őszi erdőn a legszebb kezdeni? |
Nincs nagyobb csók, mint amelynek |
váltását ezer halál lesi. |
|
Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt? |
és magam azzal vigasztalgatom, |
hogy e hiány gazdag hiány: |
Ki nagyobb úr a domb oldalán, |
egyetlen csókod Krőzussá segít? |
|
|
|