Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz

I. R.-hoz írtam Ó, szegény, színedet hagyó, madarak csőrétől fogyó, együgyű galagonyabogyó! Májusi napra, virág-magadra, emlékszel-e? S hogy volt idő, midőn a szirmodat pillangó bársony szárnyának szele verdeste le? S hát a szerelmesek, forró kezek simogatására emlékszel-e? Rigók szerelmes hajnali dalát kis tested megőrizte-e? A tisztáson levelek nagygyűlése, tiltakozó és búcsuzó; az erdőn hang, zizegő, suhogó: fenődik ott az ősz fekete kése. S a bükkös áll, férfiasan és magasan dohog, kopaszodván felszisszen s csikorog. Benned, bogyó, érettség büszkesége keveredik s fogyó holdorca szenvedése. S míg itt barátod valamire vár, vagy valakire, az este leszáll, megszólal az árva őszibogár, mintha az Úrnak akarna üzenni, az utolsó, és utólszor, s szól, szól – üres lakásban árva telefon, melyet nem vesz fel senki, senki. 1940