Bayard lovag búcsúzkodása

Királyném, én indulok a csatába; s valami súgja, vissza sem jövök. Búcsúzkodom: minden gyönyörűségem ím, most kezd bennem fájdalomra válni – Nem tudja senki, mi volt kettőnk között. Királyném, most hogy megyek a csatába, mintha megtiport rózsák s koszorúk hosszú útját látnám magam mögött s a kerted is bús temetőre válnék. Senki se tudja, mi volt kettőnk között! Mondhattam volna, ennek, annak is, szent kegyelmeddel hősködhettem volna, fejemet se vették volna, hajam szála se görbült volna, sőt, néked, asszony, jól is esett volna – De én hallgattam, mint a néma kő, mert nekem csak addig szerelem a szerelem, ameddig arról senki sem tud, amíg a két test tisztesség-óvó, forró titka – mint baglyok éjjeli násza! Szomoru lovas, baktatok az úton, amelyen annyi szép vitéz lovagolt; királynői fejed aranyhajából most lop magának sárga fényt a hold. Első megrablóm, hulljon a pokolra! S pusztuljanak az utána jövők is rossz halállal, akik majd téged darabokra szednek; szakadjon le a görbült férfikéz, amely először tép meg – Téged, aki bennem örök-egy voltál és olyan egész, akár gyűrűmnek (tőled való!) indus köve: Jaj, nem sok időm lehet hátra még, képzelődő, kolontos vénlegénynek – Majd összeszednek a vagdalkozás után, csúf martalóc-had téphet, motozhat, vasingem alatt hordom címered s szívemben orcád – s szívemben orcád – ki onnét senki se vághat! 1940