A tornácról

Nosza, pendítsd a lantot, Énekelj szépet s bolondot, Halott szívnek nincs feltámadása: Be nagy szükségünk van vígasztalásra! Nosza! Zendíts belé az őszbe, Szelek zilált nyívását fogjad össze, Levelek bús csörgését édesítsed S harmóniába nemesítsed. Őszünknek, jaj, új tavasza nem lesz, Isten fagyos nyomorúsága megvesz; Énekelj az őszről egy utolsót, Nyíljanak meg tőle a koporsók! Mert ha tudnád, hogy halálodiglan Bizony csak kőhajításnyi út van, Akkor bezzeg szebben énekelnél, Minden régi nagy töredelemnél. Nosza, pendítsd a lantot, Verj rajta Halálnak táncot; Holt levelet táncra penderültess, S ünnep légyen, bálos, gyászos ünnep. Magad törtél orrod alá borsot: Nosza, költő, énekeld a sorsod, Énekeld meg bús őszöd az őszben, Mely alatt vonaglasz összetörten. Lelkedben hittél, s hogy: Él a Lélek! Nem tudtad, ha él, öl is a lélek! Bizony mondom, addig ép a gyertya, Míg kanócát a tűz meg nem gyújtja. Poétát nem köthet senki gúzsba – Mondád – s asszony mellől fut a Múzsa; – S látod: szíved a nevét dobogja, Elszaladtál s most vagy csak a foglya. Tán csábított Szenvedés Őfelsége, Hogy önszántadból álltál elébe? Most végsőt lobbanva kell belátnod: Vad Phalarisod ő és nem barátod! Nosza, panaszod üvöltsd világba, Mint azok, kikről azt tartja a fáma, Hogy egykoron buja császári kertek Karóin égve holtig énekeltek! 1940