Álom a Sétatérről

De szomorú a régi Sétatér! Ősz van, szomorú őszöntúli ősz; összenéznek a régi-ismerős juharfák – „lám, mindenki visszatér!”. Ihol a vén koldus-patkolta tönk, ihol a kőpad, mely sírkő vala, ihol a Sétatér alkonyata, melybe ismét belemerülhetünk! Minden itt van, mi örökkön-örök a Sétatérben – itt a Táncterem, gyermekszívemnek fülledt rejtelem; s lobog a holdvilág a fák fölött. – De hol vannak a régi karikák, s labdáink is hová gurultak el? A régi baka vaj’ hol menetel, ki itt ölelte este Rebekát? Hol van a négy sétáló öregúr, kik hetykén néztek a lányok után; hol van szegény Britt, legelső kutyám, akit sintérnek adtak álnokul? Hol a sétatérvégi kis család: két felnőtt, két gyerek és két öreg? Zokogjatok, zöldmohú sírkövek, zokogjatok, fosztott, fekete fák!