Takarodó

Kakukkszó, lepke, kankalin, tavasz volt, szép tavasz megin. Jártam az erdőt párosan, hevertem fűben álmosan, éreztem, az idő suhan, s ittmaradtam magányosan. Hogy elűzze a bú ködét, nem volt elegendő a Nap. S nem volt elég fülledt, sötét síromnak az orgonaszag. A csóktalanság százezer évére kevés volt a csók. Már késő, elhangzott a jel. Egy vén vitéz rézkürtjivel megfújta a takarodót. Virág s leány örökkön él, jönnek-mennek a tavaszok, gerjedelmük síromba ér – de soha fel nem támadok. Hát ennyi volt? S már menni kell? Félem az Úr üzenetét. S habár kenyerem felét megettem, úgy megyek el, mint dolgavégezetlen cseléd. * Így is jó, így is jó! Szerelemszagú dús mohán fekszem, vagy a sír padmalyán? Így is jó, így is jó! Feküdtem szénán s puha hóban, hát most fekszem a koporsóban, s így is jó. Pedig nem álom s nem tréfadolog! A láda fedele lehull, s egyszerre aránytalanul egyedül maradok. Így is jó? Itt nem lesz kibuvó. Kulcsom mély tóba hullt, örökre zár a zár, mert a koporsó nem selyemgubó, ahol a báb lepkére vál. Így is jó. Szívemben a nagy Üzenettel eszmélkedem utolsó percemen, s mint mágnes ága közt a szeg, mely még nem tudja, hol akad fel, úgy reng a térben életem – de már csak holtan ébredek fel! 1940