Ördögszerenád

Ablakom alatt ördögszerenád veri fel a csendes éjszakát: értem jöttek a Poklok fiai, ki akarják szívem szakítani. „E világban kár volt lenni jónak, a jók buták: előbb-utóbb szörnyen meglakolnak.” Ezt éneklik az ördögök, egyik nyávog, másik röfög, a harmadik üvölt, ugat, csattogtatják nagy fogukat. A város fél, lapul, reszket, sűrün vetik a keresztet… Már felcsapnék a Gonoszra, engem úgy megverbuváltak: be érdekes lesz majd mocska lenni e mocskos világnak! Lám, nekik be jó dolguk van: szerzetük mindenki féli, lelkét gonoszra cseréli, s már-már boldog hatalmukban!… Bezzeg másként vala régen, amikor még szörnyű szégyen, szörnyű bűn volt cimborálni: máglyát kelle érte állni! S voltak könyvek, voltak szentek, kik mentésünkre siettek: miként Velencében, hajdan, harmadnapján vad viharnak ők segítettek a bajban! „Csattogtak az ördög-szarvak, torkuk dárdás kéntüzet hányt, verte a vizet a farkuk – hajójuk iszonyú látvány. A tornyok már ingadoznak, sok ház rokkan, fala málldos, félő, hogy a drága város prédája lesz a Gonosznak… Ám Szent Márk, Szent György, Szent Miklós egy őszöreg gondolással nagybátran tengerre siklott, és az Úrjézus nevében, kikötött a komp tövében. A Sátánnak több se kellett! Nem mert kiállni az Úrral, elkotródott dérrel-dúrral. Lassan elfoszlott a felleg, s a tenger megcsendesedett.” Velence, 1940