Ad Lycidam

Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva, búskomoran loholom a romokat s temetőt. Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek, árva keresztyénül szenvedek és magyarul. Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam, névtelen istenség s temploma vette imám. Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre, Héra hideg kebelét csókolgatta a szám – ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka, sem a mulandóság emberi gondolata nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe; új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt. Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban, északi völgybe juték s mentem a mélye felé, hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút. Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten, melynek azóta borult, tétova rabja vagyok. Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor, istenséged előtt könnybeborult a szemem! S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban, bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel; huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben, testedben örökös élet erője feszül… Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló, élet-felfedező, csókraboló dalia; tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása, s végzettől nekem írt csókok idője letelt. Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny, már ezután, élet, kisbetüs a te neved. Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság, jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom, drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni? Életem összetiport, már sem erőm, sem időm. 1940