Dalok a Corsini-kertből

 

1

Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász hat hang-csoda;
zsongása elkap, elsodor:
megyünk, megyünk valahova.
Ó, az élet milyen rövid,
a vízfutás milyen sebes!
Rohanj, szeress, amíg lehet,
állapodni nem érdemes.
Most császári palotáknak
istentelen romjain
rohanunk, most meg pápáknak
régi víg hajlékain.
Itt büszkén áll s régi fényben
évezredes palota –
de lábánál, lent a mélyben,
istenfő görög tova.
Régi sírbolt rejtekében
régi költő lantja szól:
„mindent láttam én a mában,
s az idő, lám, igazol.”
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász zenél, zenél;
úszunk, úszunk az időben,
akár a vízben a levél.
 

2

Menjünk ki a domboldalra, végre
becsülettel süt a napsugár,
a pálmák közt még a szél se jár.
Tasso lelke innét szállt az égre,
egyenest az Úristen kezére
s megpihent ott, mint fáradt madár.
Már vetkőzik valahol titokban
s méri keblét a Tavaszi Hölgy;
telő holdnál esténként a zöld
pálmák alján faun patája dobban.
Testem aranykorból örökölt
ősi kedve végre-végre lobban!
Fogadj el hát, Tavaszi Egészség,
pogány isten! Lennék hódolód;
melegíts meg forrást és folyót,
hadd fürödjék benne már a Szépség,
fürödjék nagyot, lubickolót
s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség.
Lőporfüstös, rossz Európánkban
utólszor még egyet szusszanok,
aztán jöhetnek a vad napok,
füstölhet vén csillagunk magában.
Utólszor még egyet dalolok
e hallgató-lantú szép hazában!

1940

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]