Dalok a Corsini-kertből

1 Zubog, suhog a vízesés, a hat terász hat hang-csoda; zsongása elkap, elsodor: megyünk, megyünk valahova. Ó, az élet milyen rövid, a vízfutás milyen sebes! Rohanj, szeress, amíg lehet, állapodni nem érdemes. Most császári palotáknak istentelen romjain rohanunk, most meg pápáknak régi víg hajlékain. Itt büszkén áll s régi fényben évezredes palota – de lábánál, lent a mélyben, istenfő görög tova. Régi sírbolt rejtekében régi költő lantja szól: „mindent láttam én a mában, s az idő, lám, igazol.” Zubog, suhog a vízesés, a hat terász zenél, zenél; úszunk, úszunk az időben, akár a vízben a levél.   2 Menjünk ki a domboldalra, végre becsülettel süt a napsugár, a pálmák közt még a szél se jár. Tasso lelke innét szállt az égre, egyenest az Úristen kezére s megpihent ott, mint fáradt madár. Már vetkőzik valahol titokban s méri keblét a Tavaszi Hölgy; telő holdnál esténként a zöld pálmák alján faun patája dobban. Testem aranykorból örökölt ősi kedve végre-végre lobban! Fogadj el hát, Tavaszi Egészség, pogány isten! Lennék hódolód; melegíts meg forrást és folyót, hadd fürödjék benne már a Szépség, fürödjék nagyot, lubickolót s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség. Lőporfüstös, rossz Európánkban utólszor még egyet szusszanok, aztán jöhetnek a vad napok, füstölhet vén csillagunk magában. Utólszor még egyet dalolok e hallgató-lantú szép hazában! 1940