Tasso tölgyfájához
| Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt, |
| ki valaha sátrad alatt pihent; |
| itt ült biz ő, a gáncstalan lovag, |
| ki égő fáklyaként hordta szivét |
| városokon, tartományokon át |
| és ciprusos nagy útakon, hol |
| gyilkosok és hercegnők lesve-lesték – |
|
| Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél! |
| Ilyen volt ő is, a hamvába hullt, |
| roskadt poéta, akit egy napon |
| alád illesztettek a jó csuhások, |
| tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel, |
| s közben fülébe csintalan harangszó |
| s növendék gyermekek kórusa csengett. |
|
| Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned, |
| bár életnek nincs már szikrája sem; |
| ki tenmagad bölcsője voltál, |
| ím, koporsója vagy most tenmagadnak. |
| Még három év, még négy talán |
| és szerteporlasz, drága szent öreg, |
| utolsó élőlény, ki látta Tassót. |
|
| Hallod-e még az ismerős harangszót, |
| mely valaha a Költőt is temette, |
| s emlékszel-é a szomorú menetre, |
| mely a templomba vitte vézna testét? |
| Ellested-é vaj egy gondolatát, |
| bár egy szavát elkapta-é figyelmed, |
| amikor innen várta a Kegyelmet, |
| szegény futóbolond lovagi költő? |
|
| Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő |
| hullatta itt a lombot és a főket, |
| azóta, hogy a kripta béfogadta |
| porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség |
| szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét, |
| vitte hírét, hirdették, ünnepelték – |
| ahogy ez már holt költővel szokásos! |
|
| S most édes Napban fürdik lent a város, |
| a Gianicolón lebzsel a Favone, |
| vén roncsodon már bogarászva jön-megy |
| és lelkendezve füttyent a vörösbegy, |
| Taliarchus a csúf telet elűzte, |
| fagyott pálmák is kezdenek virulni – |
| Te, vén koporsó, bús emlék emléke, |
| már soha, soha többé nem virulsz ki! |
|
|
|