Kicsi kutyánk elsiratása
| Ugatnak a kutyák az éjszakában; |
| a mi kutyánk miért nem fut elénk? |
| Angyalhajas szalaggal a nyakában, |
| alszik a hó alatt megbújva lágyan, |
| hiába szólongatjuk már szegényt! |
|
| Szegény kicsi kutyánk, most elsiratlak, |
| ahogy kutyát senki sem siratott; |
| nagy fájdalmam jajjai égre csapnak, |
| legyen ez nyugtatód és vigaszod. |
| Rég nem éreztem sírást ily igaznak. |
| Elsiratlak, hogy többé sose kelljen |
| sírnom érted, kiömlött vérű test, |
| ki most is itt járkálsz, mint kicsi szellem, |
| hogy vigasztald házunkat, az ürest, |
| míg roncsolt tested künt hever a kertben. |
|
| A párna, melyen ültél, tán meleg még, |
| a csirkecsontok még a papiron, |
| kis tányérodban vár-vár jó tejecskéd, |
| s én már gondolkozom a kis siron, |
| melyben elporlad majd széttört fejecskéd. |
| A lelkemet most is zihálva rázza |
| az a rettentő tompa reccsenés, |
| s a ronda autó fantom-suhanása – |
| leírására ember-szó kevés: |
| e pillanatnak tán megölne mása! |
| Jaj, ott hevert bolondos kicsi tested |
| és mi egymást szaggattuk oktalan, |
| sokáig hunyt szemmel maradva veszteg; |
| a véred azalatt, mint a higany, |
| kifolyt s az útra V-betűt eresztett. |
| Így jelezted, hogy mindörökre Véged, |
| a halálba táruló Végtelent; |
| s e Vér-betű ott úgy szemembe égett, |
| hogy mindig látni fogom odabent |
| s a hegyiben holtan feküdni téged. |
|
| Ó, a kezek, amelyek símogattak, |
| a drága női kéz, mely testedet |
| annyit babusgatá, hogy néha annak |
| már-már irígye lettem – a kezek, |
| mint fájdalmas száj, vállamba haraptak. |
| Most is itt ég, mint matróz-tetoválás, |
| s néha most is fülembe szúr a hang, |
| a zokogó vád, mellyel ott a párás |
| úton sirattad a boldogtalant. |
| Ne sujtson minket több ilyen halál-gyász! |
| A megsemmisülés úgy meglegyintett, |
| akkora volt a figyelmeztetés, |
| hogy aki azután lát vala minket, |
| hiheté vala: szörnyű temetés, |
| rokon-halál duvasztja lelkeinket. |
|
| Én kellett végre férfimód kiálljak; |
| bokorba vittem langyos tetemét, |
| ne bántsák, bámulják, kik erre járnak; |
| a vére folyt, meleg volt és sötét, |
| hasa fehérlett, mint halott sirálynak. |
|
| Hogy összeforrtunk ott a fájdalomban, |
| ahogy gyönyörben tán nem is lehet! |
| Levágott a halál, mint szörnyű bomba, |
| egymásba roppantott a rettenet; |
| egyek leszünk már gyászban, vigalomban. |
| Én később egyedül utána mentem |
| és hazavittem borzongva szegényt; |
| otthon a rémítő, fekete csendben |
| zokogás kelt a hír visszhangjaként, |
| omló női könnyek vádoltak engem. |
|
| – Szegény kutyuskám, én most eltemetlek – |
| mondogattam búcsúztatván sután –; |
| többet értél, mint egy állatsereglet, |
| mennyi tréfád volt, kis halott kutyám, |
| mennyi meleget árasztott a tested! |
| Tudtál csücsülni és pitizni szépen, |
| csolnak hegyéből nézted a vizet, |
| incselkedtél a szeretők ölében |
| s tündérkedtél, mint édes amorett, |
| szerelmünk gyönyörű nyár-idejében. |
|
| Kegyetlen végzet, így rabolsz bennünket, |
| hogy emlék-hordozónkat elveszed? |
| Micsoda megtorlás, micsoda bűnnek |
| alattomos büntetése lehet, |
| hogy így lett szörnyű gyász a csendes ünnep –? |
|
| Most el fogok temetni egy kazettát, |
| kinccsel teli emlék-iskátulyát |
| (az ember éltében annyit temet, hát |
| temessen el néhány kedves kutyát, |
| melyek imént még kezét nyalogatták), |
| most el foglak temetni – mondogattam |
| és dolgoztam a citrom hold alatt, |
| mely reszketett a nyírfán fennakadtan: |
| ásóm vágta a csúf őszi sarat |
| s halott levél siseregett alattam. |
|
| S mikor elkészült csúf fekete gödre, |
| leoldoztam véres nyak-madzagát |
| s helyére szép angyalhajat kötöttem, |
| hadd fusson így az angyalokhoz át, |
| édes kezek cirógassák örökre! |
|
| Ugatnak a kutyák az éjszakában, |
| a mi kutyánk többé nem fut elénk; |
| angyalhajas szalaggal a nyakában |
| alszik a hó alatt megbújva lágyan, |
| ölünkbe már nem ültetjük szegényt. |
|
|
|