Éjféli sírás

Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik egy bús fekete páva,
hull, hull a tolla, fekete szirom.
– Mért sírsz, te lélek?
A bú csak magadé, semmit sem ér.
– A bú mindenkié és újraéled,
mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmúlt szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi vétek rossz hánytorgása felvet,
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki időtlenül az űrnek,
kezdvén bolyongásom gazdátlanul? –
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenség tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tűnjék már tova! –
Így sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
mint tollát hullató szomoru páva,
esendőségem sírva siratom.

1939

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]