„Nem lehetsz boldog”
| Úgy fáj az őszben életünk mulása, |
| mint az éjfélt ütő óraharang |
| tizenkét szomorú, nagy kondulása… |
| Mi vigasztaljon, hogyha a világban |
| a lomb, az ősz, a halál is halott? |
| Eddig úsztunk az édes-szennyes árban, |
| s az édes-szennyes ár ma megfagyott. |
|
| Itt állok, s messze gondolok, a nyárra, |
| hihetetlen, hogy lett volna nyarunk! |
| Ó, bár álmomban szöknének virágba |
| a fák, melyekben dús emléke zsong! |
|
| – Ki rémített rám, hogy „nem leszel boldog, |
| ha nincs bajod, világét síratod; |
| nem vagy különb, mint jajgató bolondok, |
| kiknek a sírás édes, víg dolog.” |
|
| Víg őszi sírás – bús tavaszi ének; |
| édes fájás – keserü kéj: nem egy? |
| A könnytelen zokogás Istenének |
| áldoztad fel egyetlen életed! |
|
| És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa, |
| mely annyi évszakot visel belül, |
| mind, egytől-egyig emlékedre állna |
| s hirdetné életed végtelenül, |
|
| hirdetné, hogy a Földön te sirattad |
| legtöbbet a szomorú őszi fát, |
| a rózsatőt, melyet a földbe raktak, |
| s mindazt, mi téged többé sose lát. |
|
|
|