Szeptembervégi este

Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.
Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?
Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
„Hát életünk egy nyárra terjed?”
A fűben alma-hulla erjed.
Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska…
Ravasz hunyó számol a falnál.
Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.
Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül latin-szag,
szaga bús tanulási kínnak
s száz régi enyedi diáknak.
Kántáló szép cselédleányok,
illatosak s örökre tiszták,
ó, nagymamák, ó, rőzselángok,
ánizsteák, gombák, puliszkák,
nélkületek velem mi lesz hát?
Újságában is régi este,
jelenedben a múlt ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi lecke!
Álmomban úgyis meghalok
s a lelkem száll a nagy hegyekbe. –

1939

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]