Szeptembervégi este

Hűvös szeptembervégi este; besüt a hold az ablakon. Kezemben nagy-nagy piros alma, őröl, mormol az idő malma, duruzsolását félve hallgatom. Odakünn titkos kutyapárok egymásnak bús szóval üzennek. Én ismét mint az árva járok. Mi köze hozzánk a jelennek? Mi köze hozzám a jelennek? Hideg széllel jönnek a házra s hívnak a városszéli kertek. A fákon ért szilvák sírása: „Hát életünk egy nyárra terjed?” A fűben alma-hulla erjed. Erdőszagú ölfának alján most van soron a vad bujócska; az izgalomtól arca halvány, s összebú lányka és fiúcska… Ravasz hunyó számol a falnál. Száraz kórók lábunkba marnak, fázós, utolsó denevérek szárnyukkal csillagot takarnak. Sírkeresztek a lámpafények, melyek a domboldalban égnek. Hideg a kő, nem hull a csillag, a kémények sűrűn pipálnak; a Kollégyom körül latin-szag, szaga bús tanulási kínnak s száz régi enyedi diáknak. Kántáló szép cselédleányok, illatosak s örökre tiszták, ó, nagymamák, ó, rőzselángok, ánizsteák, gombák, puliszkák, nélkületek velem mi lesz hát? Újságában is régi este, jelenedben a múlt ragyog. Ne bánd, mi a holnapi lecke! Álmomban úgyis meghalok s a lelkem száll a nagy hegyekbe. – 1939