Töredék 1939 szeptemberéből

Élvezd, ha tudod, jelenünk csodáit! Milyen színjátékot készít, lám, a világ! Állunk a balkonon, sötét város felett, s lelkünk halottak nyugalmára vágyik – Bár jönne el az idő, amikor a visszagondolás bizsergésével nézhetünk e napra, s majd mondhatom: – Emlékszel? hogy álltunk ott a balkon magasán, tudván, hogy nemsokára itt a vész, s lila lángnyelvként vad szirénák csapnak a fekete-kék homályba, szörnyű dörejjel lángszóró gépmadarak zuhannak házainkra a csillagos űrből, a rendíthetetlen csillagok közül, melyek soha, soha nem fognak tudni semmit nyomorult testvérük békéjéről, háborújáról… – A halottakat irigyeltük, emlékszel? a halottakat! – fogom majd mondani, ha mondhatom, – akik álmélkodó szemüreggel néztek fel akkor koporsójuk csillagtalan, végtelen űrébe, s bennünket, mégis bennünket irigyeltek, s boldog rivalgással adták volna ide békés holtságukat, örökös csendjüket nyomorult, veszendő életünk egyetlen pillanatáért! (Nézek a sötét temető felé – talán ott lent jobb volna már, ott kellene rég pihenni nekem boldog Reviczky sípcsontjainál, együtt néznénk az égre fel, keresvén régi csillagképletet…) 1939