Egy kivándorló után
|
Vas Marianne-nak
| Ki messze indulsz, legszebb pesti leány, |
| És e hazát már látni nem is fogod, |
| Hadd búcsúzkodjam így tetőled, |
| S hadd, hogy utad lebegőn kövessem. |
|
| Mint repülőgép, mely sebesen futó |
| Hosszú hajókat messzire elkísér, |
| Úgy száll a lelkem most utánad, |
| Isteni lány, Budapest virága! |
|
| Visszatekintőn látlak a nagy hajón, |
| Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg, |
| Úgy, mintha gyászodat takarva, |
| Nedvesedő szemedet törölné… |
|
| Mert nem a tengert és nem a szirteket |
| Látod a mélyben, nem vizet és halat, |
| De régi tornyok képe reszket |
| S drága siré, a vizek futásán. |
|
| Mit súg a lelked, ott a hajó fokán, |
| Erről a honról, mely a világra szült, |
| Ám meg nem tarta önmagának, |
| Isteni kincs, te vizekbe eresztett! |
|
| Látod-e múltját, szörnyű keserveit, |
| Látod-e testén száz csatavert sebét, |
| Melyek tudtával megbocsátasz, |
| S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj?”… |
|
| Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs |
| Engedelem, csak iszonyú fájdalom, |
| Hogy így vetett ki önmagából |
| Vén Európa s a durva törvény. – |
|
|
|