„Il pensieroso”
|
Rédey Tivadarnak
| Eljöttem ismét a süllyedt szobába, |
| hol hűs márványt idő hulláma mos, |
| s pora felett őrködve ül a kába |
|
Gondolkodó, a bús, titokzatos. |
|
| A kéjthozó Hajnaltól messzefordul, |
|
Alkony sem kell neki, a vén barát: |
| csökönyösen, görnyedten, szinte orvul |
| kutatja az űrben saját magát. |
|
| Kik láthatták őt, vajh, kik fejtegették |
| rettentő titkát századok során? |
| Rossz kis velők, riadt ember-szemecskék |
| koptak, szédültek felhős homlokán. |
|
| – Vajon ki ő? – kérdem, majd borzadással |
| esem magamhoz: – és ki vagyok én? |
| S kik volnánk mi, akik itt egyre-másra |
| élünk, halunk e kóbor sártekén? |
|
|
|