Mint egykor Xerxes

Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt
mustrát tartván százezer jó vitézén
s a sok viharvert daliára nézvén
meglátta bennük a jövő halált,
hogy sírni kezdett az idő tűnésén –
úgy állok én is feletted, Világ,
s tekintek nagy kőtornyaidra, Város;
e dombtetőn, mely zöldelő, virágos,
érzem a hervadó idő szagát,
és csak sírok, nem bánom, bárki lát most.
Hát végetért a gangos ífjuság,
elmúltak a szerelmek, utazások –
az Utazások! s főleg a csudák,
melyekre éppúgy fognak lesni mások,
s elmúltak a cigaretták, ivások!
Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus,
ki magad únván a tengerbe lépdelsz,
hogy ott örökös üdvösségre juss!
Halálod, mint az álom, csendes édes.
Hazádban nem lehet számomra juss?
Nem kell nekem ez az idő-szoba,
haláltól előlegezett honosság;
élet-kapuja-halál-küszöbe
között téblábolás, se ki, se be,
sok féltapasztalás, félbizonyosság!
Ődöngök itt, menekvő idegen,
ki lelkében örök honvágyat ápol.
Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen,
mint most, a sárga hársfák illatától:
máris suhogva közeleg a Távol.
Örök elvágyás rabja vagyok én,
véknyamban az idő vad sarkalása;
hol állhatnék meg e föld kerekén
egyhelyben, melynek örök a varázsa,
mely erdőben, mely térség szegletén?
Firenzében tudok egy templomot,
a befogott tér csendje szinte édes;
tán itt a pont, honnét kergült, konok
forgásából a Földet Archimédesz
kizökkenthetné, mint rozzant lomot.
Örök csendjében zsongva alszanak
hamvukba hullt nagy urak, régi szépek
– a sok porrávált szobor-más alak! –
és ott urnája Dante szellemének,
feliratos, rozsdás freskó alatt.
Irígylendő, páratlan sírirat:
Onorate l’altissimo poeta!
Lépéseid kongása megrikat,
de könnyezésed édes, mint a Léthe,
könnyhullatván nem érzed önmagad.
Lelkem most villanyszikraként kigyúl
s a sír-padló felett vibrálva áll meg;
s ím, képzeletben fölém homorul
nagy boltja Santa Croce templomának,
hol százezernyi lélek él rabul.
– Maradj, lélek, minek térnél te meg
hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj?
Egy oltársípban foghatsz tán helyet,
vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol
szakálluk szárítják a szellemek.
Maradj, s testemtől ne várj új utat
s látását nagy tornyoknak, büszke térnek,
remélj s higyj álom-kárpótlásokat
a helyekért, hová a test nem érhet:
e bús kutya, mely hold felé ugat…

1939

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]