Mint egykor Xerxes
| Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt |
| mustrát tartván százezer jó vitézén |
| s a sok viharvert daliára nézvén |
| meglátta bennük a jövő halált, |
| hogy sírni kezdett az idő tűnésén – |
| úgy állok én is feletted, Világ, |
| s tekintek nagy kőtornyaidra, Város; |
| e dombtetőn, mely zöldelő, virágos, |
| érzem a hervadó idő szagát, |
| és csak sírok, nem bánom, bárki lát most. |
| Hát végetért a gangos ífjuság, |
| elmúltak a szerelmek, utazások – |
| az Utazások! s főleg a csudák, |
| melyekre éppúgy fognak lesni mások, |
| s elmúltak a cigaretták, ivások! |
|
| Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus, |
| ki magad únván a tengerbe lépdelsz, |
| hogy ott örökös üdvösségre juss! |
| Halálod, mint az álom, csendes édes. |
| Hazádban nem lehet számomra juss? |
| Nem kell nekem ez az idő-szoba, |
| haláltól előlegezett honosság; |
| élet-kapuja-halál-küszöbe |
| között téblábolás, se ki, se be, |
| sok féltapasztalás, félbizonyosság! |
| Ődöngök itt, menekvő idegen, |
| ki lelkében örök honvágyat ápol. |
| Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen, |
| mint most, a sárga hársfák illatától: |
| máris suhogva közeleg a Távol. |
|
| Örök elvágyás rabja vagyok én, |
| véknyamban az idő vad sarkalása; |
| hol állhatnék meg e föld kerekén |
| egyhelyben, melynek örök a varázsa, |
| mely erdőben, mely térség szegletén? |
| Firenzében tudok egy templomot, |
| a befogott tér csendje szinte édes; |
| tán itt a pont, honnét kergült, konok |
| forgásából a Földet Archimédesz |
| kizökkenthetné, mint rozzant lomot. |
| Örök csendjében zsongva alszanak |
| hamvukba hullt nagy urak, régi szépek |
| – a sok porrávált szobor-más alak! – |
| és ott urnája Dante szellemének, |
| feliratos, rozsdás freskó alatt. |
| Irígylendő, páratlan sírirat: |
| „Onorate l’altissimo poeta!” |
| Lépéseid kongása megrikat, |
| de könnyezésed édes, mint a Léthe, |
| könnyhullatván nem érzed önmagad. |
| Lelkem most villanyszikraként kigyúl |
| s a sír-padló felett vibrálva áll meg; |
| s ím, képzeletben fölém homorul |
| nagy boltja Santa Croce templomának, |
| hol százezernyi lélek él rabul. |
|
| – Maradj, lélek, minek térnél te meg |
| hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj? |
| Egy oltársípban foghatsz tán helyet, |
| vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol |
| szakálluk szárítják a szellemek. |
| Maradj, s testemtől ne várj új utat |
| s látását nagy tornyoknak, büszke térnek, |
| remélj s higyj álom-kárpótlásokat |
| a helyekért, hová a test nem érhet: |
| e bús kutya, mely hold felé ugat… |
|
|
|