Az árva orángutáng dalai

A látvány bársonyos zöldjén kívül mit adtok nekem, dunamenti dombok? Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül, szülőföld nélkül, könnyesen bolyongok. Lelkemben sűrű szenvedés lakik, bozótos és sötét völgymélyedésnyi, mely minden bokrot fantommá nagyít; hogy is tudnék magammal szembenézni! Minő évek szőtték a múltamat! Mint domboldalról szántók tarkaságát, a sok vetést, mely egymáshoz tapad, látom zöld esztendőim sokaságát. Múlt életem emlékjele vagyok, eltűnő út mentében árva pózna, hozzám kötözve jajgat és sajog huszonhat esztendő fekete drótja – Ha otthon élnék, tán az ősi múlt édes folytonosság-íze kísérne, nem volnék emilyen két-részre hullt, mint Apaffy György úrnak (a fejedelem apjának, Almakeréken hamvadó – Budapesten álmodó) teteme – síremléke. A patakok a földnek lelke ott, a hegypúpok sírhalmi őseimnek; emberszabású templomok felett ükapámlátta vén varjak keringnek. Úgy alszanak a temetőben a kedves holtak, mint a jó juhok, amikor összebújnak nagyidőben; s mint ágyba, melyben testvér alhatott, úgy készülnék én is abba a földbe. De itt? Úristen, ments meg a homok száraz őrlésitől s áldott kovásznak juttass síromba félkupa humuszt, melyben szép Erdély férgecskéi másznak! – * Huszonhat év, huszonhat év, huszonhatodszor zöld a rét. Tudod-e, mit jelent? Huszonhatévnyi ember-életemmel szűkítettem dicsőn a végtelent. Huszonhatodszor csap be április, hogy életem az „Universum” gondja, hogy számontartja esztendőim is és nincs erő, mely testem összerontja. Huszonhatodszor szeretnék megint békák után vetődni el a réten, hol a sáté kardos tábora ring, s csíbort fogni a tó tündér vizében; mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki belőlem a világ törvénykezése: Maugli velem fog sírba szállani; hadd játszodjék, bolondozzék, gonoszkodjék. – Ne üss a kezére! 1939