Márciusi hó
| Hull a márciusi hó gomolyogva, |
| s az ég felé lebeg érzelmesen; |
| mintha egyetlen, roppant sírhalomra |
| szállongna, hogy befedje csendesen. |
| Imé, az Ország télbe dermed újra |
| a vérbevert Szabadság ünnepén; |
| borzong az élők könnyes koszorúja |
| halott hősök mohásodó kövén. |
| Mert sok hős hamvad itt a halmok alján, |
| hol a szintből tünedez már a hant, |
| s kiontott vérükért nem vigasztalván, |
| gyötri a föld a sok boldogtalant. |
| Tetemüket meg nem fiatalítja |
| nők szépítője, márciusi hó, |
| örök-életüknek egyéb a titka: |
| Emlékezés, mely a szívben lakó. |
| Így élnek ők. A föld alól, a hóból |
| – akár a Victoria Regia – |
| feltámad és népe szivére csókol |
| emberöltőnként a sok dalia. |
| Az éjszakában dombhát és morotva |
| lángnyelveket vet a magasba ki; |
| ki szent ügyért testét a földnek adta, |
| a lelke láng lesz s fog még gyújtani! |
| Zúdulnak az idő molekulái |
| s reánk peregnek, mint a porhavak. |
| De lám, gázolják azok unokái, |
| akik termékenyítve porlanak. |
| S járván az elrendeltetésnek útját, |
| tán hihetik, hogy a véres babért |
| gonosz hatalmak sárba nem tapodják, |
| s nem tör fel majd lelkükből a Miért? |
|
|